Lesley Pendragon & Catherine Crawfield háza

A ház enyhén mediterrán stílusú, de modern is egyben. A falak is a napsütötte nyarat juttatják az ember eszébe. Tartozik hozzá egy medence mely ebben a lakónegyedben elengedhetetlen kiegészítője egy háznak.

Sokáig nem tudtam merre kell mennem, csak leparkolva álltam az utcán a kocsival és bámultam a házakat.
Egy löketnek hála rájöttem melyik lehet az enyém, ha nevezhetek végre valamit sajátnak. Nem létezett semmi a kocsin, az mp4-en és rajtam kívül. My dying bride - I cannot be loved szólt, a lényeg, hogy a füleim kibírják. Gondolom Sophia sem akar utánam jönni a levél után. Szegény, egy cseppet sem az. Megkapta a szüleim kastélyát ennyivel csak be kell érnie. Én meg végre szabad lehetek, ha akarok, ha nem.
Hiányozni, nem egy cseppet sem hiányzik. Igazából nem is értem mit lenne jobb tenni pont most, amikor csak úgy állok a házam előtt és bámulom. Van értelme bemenni és új életet kezdeni? Igen van! Ha azt akarom, hogy ismerjem a világot itt a helyem. A felfedezőút vagy expedíció marad későbbre.
A kocsival felhajtottam a garázs elé. Valahogy még innen is a házat bámulnám. Tényleg varázslatos, de csak az én számomra. Remélem, egy kis nyugalom után már talpon lehetek.
Beléptem a házba a csomagokkal együtt.
- Ó igen! – jól lehet vigyorogtam, amikor megláttam a berendezést. A csomagjaim felvittem az emeleti szobára. Mostantól ott leszek, amíg rá nem szánom magam valami kiruccanásra.
Hogy megmondjam az őszintét, utálok egyedül lenni kéne valami csipogó kis lakótársat vagy valami, ami arra emlékeztethetne, itt vagyok nem pedig Sophia mellet.
Egész életemben az Ő árnyékában éltem. Néha saját magam számára is nevetségesnek tűnt, hogy úgy csörtetek utána, mint egy kiskutya. És valahol mélyen hittem abban, hogy egyszer majd áthalad az úton... és én ott leszek vele.
A második emeleten voltam bámulva az eget kedves kis ablakomból. Tudom, sosem fogom megbánni azt, hogy ide kerültem.
Hátradőlve az ágyon hagytam hadd járja át minden lényem az új lakást.

A visszapillantó tükröt bámulva próbáltam gondolataimat elterelni a felszínre törni készülő paranoiámról. A legkisebb dolog is elég lett volna arra, hogy ne arra gondoljak, hogy James bármelyik pillanatban rám találhat. Mégsem tudtam másra gondolni azon kívül, hogy egyszerűen képtelenség elrejtőznöm előle.
Nem egyszer gondoltam már arra, hogy bár olyan átlag ember lehetnék, mint az előttem ülő férfi. Szeme boldogságtól csillog, teste pedig elernyedt, laza, semmi oka arra, hogy feszült legyen. Családja van, gyerekei, boldog élete. Fogalma sincs arról, hogy én mi vagyok, vagy arról, mennyi minden van körülötte, amiről nem is tud, mégis ezek miatt folytonos életveszélyben van. Ezzel ellentétben én..?
Fekete frufrum arcom eltakarja, csupán védekezésként, és főleg magam elől. Szemem egyáltalán nem csillog, miért is tenné? Nincs oka rá. Sötétségnél több nem tükröződik benne. Régtől várom, hogy valaki megtörje ezt. Hogy tudjak nevetni, hogy örömteli napjaim legyenek. De hiába várom, nem jön. És ez egyre hervasztóbb.
Fülemben valami siratós szám szól, aminek még a címét sem tudom.. Cut - Plumb lenne? Fogalmam sincs. A telefonom dugig van tömve ilyen számokkal.
Miután leállt a kocsi, és a taxis benyögte "megérkeztünk", unottan kiszálltam kivéve csomagjaimat. Izé, csomagomat... és abban is csak ruha volt.
Az utcán végighaladva arra gondoltam, hogy totál b@rom vagyok, amiért egyedül kószálok egy idegen városban, egy kihalt utcán, a sötétben, könnyű prédaként. Igaz eléggé valószínűtlen hogy már első nap James megtámadjon... főleg így, hogy totálisan más lettem. Kontaktlencse, más haj, más név... más lakóhely. Mától.
Az utca közepén megállva mustrálni kezdtem az előttem tornyosuló épületet. Semmi életjel nem szűrődött ki belőle, s az egyetlen jelei annak, hogy foglalt, a kocsi volt a garázs előtt, és a táblácska a "lakótársat keresek" felirattal. Ha üres lenne, "eladó" lenne rá írva.
Csengetés nélkül benyitok. Se lámpa, se nesz, semmi. Még lélegzetvételt sem észlelek. Mégis nyitva az ajtó.
Hanyagul ledobom bőröndöm, majd körbe járom a házat. Minden egyes perc után egyre biztosabb vagyok abban, hogy bele akarok költözni.
Felszaladok az emeletre, s vigyorogva nézek be minden egyes, makulátlan szobába. Meg vagyok győződve róla, hogy amit teszek, az nem betörés, csupán érdeklődés a ház iránt.. az eladó nélkül persze.
Viszont az utolsó szobába benyitva a vigyor lefagy arcomról, mert nem az vár, mint amire számítottam.
A férfinak hosszú haja van, elképesztő külseje, és ami a legrosszabb - hátborzongatóan vonzó...

A jól megérdemelt pihenésem tartottam, elgondolkodva a halál nagy dolgain. Mit, hogy lenne helyes tenni. Esetleg kitérni a végleges unalom elől. Felfedező utat akarok tartani! Szövődött meg gondolataimban ez a terv mely nem is hangzana rossz ötletnek.
Felálltam volna az ágyból, ha az élet mozgása nem marasztal ott. Belopva törékeny testét a házba átsuhant a szobákon nem is gondolva arra, hogy egyszer rám talál. Menekülnék előle, de ugyan minek? Egyszer rám talált volna, vagy még rosszabb utunk akárhányszor kilépek, kereszteződne.
Élettelen testemben semmit sem éreztem amolyan,, juj de jó van egy csipogóm” módra. Nem is ismerem talán elég idő lesz hozzá.
Felálltam közelebb lépve az idegenhez, csak mert zavart az, hogy pont engem bámul az ajtótól.
Egy lépés választott el tőle, amikor a sajátos kis vészjelző megállított. Nem a félelem volt az, ami megállított, hanem a tudat.
- Házvezetőnő vagy lakótárs? – kérdezősködtem miben létében, igyekezve megzavarni mind magam gondolatát arról mit is beszélek lényeges vagy lényegtelen válaszra várva.
Tudom, előbb minden azt kívánja, a nevem ejtsem ki számon, meghajoljak előtte bambán arra várva mi is fog történni.
Ó igen légy jó kis fiú és veled is jók lesznek. Na ne már, senki sem kérhet tőlem erőszakolt kedvességet.
Azonban ha jobban belegondolok. Hm van egy tervem, tágra nyitottam előtte az ajtót ha akar hallgatás helyet olyat mondván ,, ha akarsz kerülj beljebb”.
Leültem az ágyra elővéve a nagy becsben tartott gitárt valamiféle saját szerzeményt elindítva rajta. Tulajdonképpen kíváncsi voltam mit fog tenni a lány.

A vámpír.. (mert ez volt! Egy qurv@ vérszopó!! Fr@ncnak kell mindig beléjük botlanom!! Csak reménykedni tudok, hogy sem a pszichopata, sem pedig a szadista részlegbe nem tartozik..!!) elindult felém, és addig meg sem állt, amíg egy lépésnyi távolság nem lett csak köztünk. Ekkor pedig egy érdekes kérdést tett fel, amire ezer meg egy választ tudtam volna adni. Példának okáért, ha valami olcsó lotyó lennék, akkor "mit szeretnél, ki legyek..?" vagy nemes egyszerűséggel azt is mondhatnám hogy "bocsi ö eltévesztettem a házszámot..." és elhúznám a csíkot. Igazából egy cseppet sem vonzott annak a gondolata, hogy egy vámpírral éljek. Mégis megteszem. Egyrészt mert überkirály a ház, másrészt - anyámért. A "lakótársamon" keresztül talán megtudhatok valamit James felől. De attól még hogy maradok, esküszöm, soha sem lesz a szívem csücske. Nem vagyok ennyire izé, de egy vámpírral szemben nehezen tudom a személy értékét és személyiségét figyelembe venni. Márpedig ennek a vámpírnak, aki volt olyan kedves, és azzal kezdte, hogy bemutatkozott, egy cseppet sem volt szimpatikus a személyisége. Megjöttem, ő meg leül gitározni. Pf, ezt most vegyem menőzésnek? Nem, ez nem elítélés első látszatra, csak mert vámpír, és egyből a negatívakat veszem figyelembe. Biztos vagyok benne, hogy tényleg ilyen b0nkó
- Inkább lakótárs, ha nem gond... - feleltem fintorogva. Utálom a vámpírok maróan édes illatát. Leültem elé, harcolva magam ellen. Egy cseppet sem tűnt unszimpinek, sőt! - de nem engedtem a pozitív érzelmeknek és gondolatoknak!
Egy vámpírban sosem lehet bízni!
- Öö akkor be is költözhetek, vagy a jelentkezők közül vagyok egy, és még eldönt.. eldöntöd ki legyen? - Kérdeztem tegezve. Reméltem nem a második, mert biztos hogy páros lábbal hajítana ki, ha már így az első pár percben ennyire cuki voltam vele.
- Jól játszol a.. a gitáron! - Böktem ki, körmöm a tenyerembe mélyesztve. Esküszöm, még egy ilyen pozitív megjegyzés vagy valami, aminek hangot is adok, és én magam húzok innen a fr@ncba lemondva az álmaimról, és mindenről.. mert az első pár szabályom máris megszegtem.
"Légy résen, ne mutass felé szimpátiát... légy erős, ne hagyd hogy megtörjön...! NE bízz benne!"

Egyszerűen elment a kedvem a gitározástól. Olyan mintha szerenádot adnék egy kis kutyusnak, aki aranyló gyűlöletet érez gazdája iránt.
Felnéztem rá, pedig tudom, hogy nem kellet volna. ,, A préda csak egy lépésre tőled! Mi az? Nem vagy éhes? Nézz rá, sosem volt szerencséd megharapni egyet. Most mitől tartasz? Nyögd már ki mitől félsz!”
Előbb végig mértem a szemeimmel, elsőre be is teltem vele. ,, Nem lenne érdemes ép ésszel rátámadni.”
- Rendben van. Mától a lakótársam Miss... – nem tudtam nevet mondani, valahogy a bemutatkozás elmaradt. A ,, Halis Lesley vagyok na és te kicsi lány?” részt átugrottam az elején.
Most bezzeg jól jönne, ha oda mondhatnám Miss Sophia vagy valami ehhez hasonló. Levettem róla a szemeimet amolyan,, őrizd meg a fejed Lesley” okokból. ,, Mardosni fog a gondolat, ha hagyod elfutni Lesley!”
- Rátalált a szobájára Miss...? – újra nem tudtam nevet mondani. Ó igen a drága jó sznobizmus nem enged előre jutni. De miért használom még most is ezt az illedelmes kis vámpír pofit előtte? Némi gúnyt éreztem önmagam iránt.
Tisztára úgy érzem, mintha azt kérdezném tőle: ,, Ugye lehetek a t@lpny@lója?” ,, Esetleg elintézhetem a kisasszony vacsoráját a konyhában?” Na ne! A vacsorát azért nem vállalnám be, félre értené, és még azt hinné ő lesz a vacsorám.
Igazából nem is mondok m*rh*ságot. Vacsorára való kislány, azonban meg kell őriznem a hideg vérem.
- Ha szeretné, felőlem lehet a házvezetőnő is Miss... – szólaltam meg újra nevét megint kihagyva. Talán az első alkalomkor, ha tehetné, megmérgezne. De miért nézek ki én ilyet egy kis kutyusból?
Csalás és ámítás az egész, részemről persze. Ugyebár nekem kell türköztetni magam nem pedig egy kis kutyusnak.
,, Miért Lesley? Miért nem támadsz rá? Nem mered? Túl gyáva vagy!” Oké meg kellene kérdeznem a nevét vagy valami jelét adni, hogy tudni szeretném kivel élek együtt.
- Hoppá! Bocsásson meg. Lesley Pendragon vagyok Miss... – már megint nem mondtam a nevét. Hiszen valahogy rá kéne jönnöm. A kezemet azért nem nyújtottam, ahogy a szokás is tartaná. Egy- két kézrázás és vigadozás. Hidegség töltené el szívét, na meg érezné a gondolataimat, ami nem lenne egy muris dolog. Ki tudja, mit érezne? Senki, bizonyára csak ő.

Már nem tudom hanyadszorra "Miss"-ezett le, de kedvem lett volna szálanként kitépni a hajam.
- Emmaline Holbrook.. de csak simán Emma.. - mosolyogtam rá. Kissé mardosott a lelkiismeret, amiért hazudok, de ha az életem az ára, akkor miért ne? Majd ha meggyőződtem róla, hogy bízhatok benne, elmondom a személyes adataimat. Addig is érje be ennyivel.. de ez is csak tőle függ.
- Nem, még nem találtam szobát... - Feleltem, mire újra látszott rajta, hogy elmerül gondolataiban. Felvont szemöldökkel válaszoltam a következő kérdésére. Házvezetőnő? Szobalány ne legyek? Vagy esetleg személyi szolgálólány?
- Még mit nem..? - Horkantam fel. Reméltem nem válaszol. Egy vámpír vajon mire gondolhat? "Mondjuk a vacsorám is lehetsz.." Pff...
- Öö lehet egy kérésem? Ezt a magázást és ezt a hivatalos stílust légyszi hanyagoljuk.. oké értem én, vagy már vagy kétszáz éves... de... jobban örülnék, ha tegeznél. Elvégre nem vagyok valami nyolcvan éves, sőt, nálam is idősebb vagy, nem de? Vagy netán őszülnék...?
Felvont szemöldökkel szemeim elé húztam egy tincset kissé bandzsítva.
- Neeeem, még mindig fekete, pont úgy, ahogy hagytam.. - Jelentettem ki halkan mint egy kislány, aranyosan, szelíden.
Ezután pedig vissza véve álarcom, hogy sebezhetetlen vagyok, elnyomtam ajkaimon a mosolyt újra komolyra váltva.
- Nos akkor öö izé, szép álmokat öö.. a vámpírok alszanak egyáltalán? Mindegy én elteszem magam holnapra, Lesley! Jó éjszakát..
Így utólag rájöttem, felelőtlen cselekedett volt tőlem kijelentenem, hogy megyek aludni. Ő VÁMPÍR. Mi van ha bejön, majd mikor tehetetlen vagyok, rám támad? Gyakorlatilag elárultam magam..
Kilépve a szobából körbe néztem a házon, majd meg húzódtam a Lesley mellett lévőben. Jó közel, hogyha kell, hallgatózva elcsíphessek néhány információt, ha esetleg valami merényletet próbál véghez vinni. Ez a közelség egyrészt jó, másrészt rossz. Hogy menekülök majd el előle, ha baj van..?

Az éjszaka folyamán egy másodpercre sem hunytam le szemeim. Két napja aludtam utoljára.. azóta utazom. Az új személy azonosság miatt és blabla. Most meg amiatt nem d0gölhetek nyugton, hogy egy vámpírral lakom. H0lye paranoia, bárcsak lenne akiben megbízhatnék Harry-n kívül!
Hátamra fekve elnyúltam az ágyon. A hold ezüstös fénye beszűrődött az ablakon. Ez volt az egyetlen fényforrás a szobában. Kísérteties volt ez az egész, mégis nyugtató. Lehunytam szemeim, légzésem lassulni kezdett. Két perc sem kellett, máris aludtam.

Mire észhez kaptam volna egy jó néhány bólintás közepette elhagyta a szobám. Igazából semmit sem tudtam volna mondani még neki. Nagyon sokat kuncogtam utána. Jobb lett volna, ha benyögöm neki a tutit.
Na jó,nem vacsorára való egyed. Nyeltem egy nagyot az ágyra nézve azon gondolkodva, hogy most mi lesz. Egy szobával van távolabb tőlem, bár ne mondta volna azt, hogy pihenni megy. Most tisztára úgy érzem magam, mint akit az ágyhoz kell láncolni jó erősen. Támadt egy mentő ötletem. Előszedtem a félhomályból az mp4-em valami dübörgő zenét keresve rajta betettem hadd szóljon valami legbelül. Nem tudom, mennyire segít pont most ez a kis akció, de valahogy ki kell bírnom.Apocalyptica- Bring them to light lett a tuti valami totáldübörgő a lényeg, hogy nem hagyott békén. Nem gondoltam semmire, de még moccanni sem tudtam tőle. Lefogott és odakötözött az ágyhoz akarva akaratlanul.
Legalább a kis kutyus életben marad, nem fog nyüszíteni nekem, amiért pusztán véletlenségből a nyakát harapdálom. Nem nekem való a vére, ha az lenne, eddig nem is élne.
,, Rendben van Lesley ne álmodj ilyenekről ébren! Megérteném, ha lenne lelked, de még az sincs.”
Újra röhögtem magamon, csak mert egy cseppet sem nyugtató Apocalyptica dalt választottam. Amolyan,, menj már át a másik szobába észrevétlenül és bámuld egy kicsit, ahogyan alszik” érzést adott. Nem, eszem ágában sem volt át menni és nézegetni egy ideig.
Magamba zuhantam, lehunyt szemekkel hallgattam tovább a biztatásokat. Legszívesebben önmagamba haraptam volna, bele csak ne érezek még több kínzó késztetést a meggondolatlan cselekedetekre.
Felhúztam magam az ágyból egyszerűen nem bírtam tovább. Az ablakhoz sétáltam azon sántikálva miként mászhatok át a másik szoba ablakához.
Megtalálva az oda vezető utat elment a kedvem a mászkálástól. Másszon az, aki akar! Visszaballagtam az ágyhoz ismét ugyanazt az Apocalyptica számot betéve nyugtatni próbáltam magam.

Morcosan, de főként nyűgösen fordultam át a jobb oldalamra. Mi ez a kínzó zaj?
Percekig összeráncolt homlokkal vártam, hogy véget érjen, de nem, az csak még hangosabb lett. Ajhh...
Kivánszorogva az ágyból lesimítottam égnek meredő hajam, majd megdörzsöltem szemeimet. K!baszottul álmos voltam még mindig, ez a nyúzott arcomon is megmutatkozott. Szinte alig láttam ki lecsukódni készülő szemhéjaimon keresztül.
Lesley szobájába átvánszorogtam, és kopogás nélkül benyitottam. A ágy mellett állt, az ablak elől jött el pont. Vajon mit keresett ott..?
- Halkítsd már le! - Morogtam, de csak nem hallott. Tovább dübörgött a zene, szavaim csak tátogásnak tűntek számára. Odasétálva hozzá kivettem a füléből a zenét.
- Nagyon szépen kérlek, halkítsd le, mert k!baszottul fáradt vagyok! És ne kelljen még egyszer mondanom.. légy szíves!
Ez jól sikerült. Szép, és udvarias, mégis kifejezi, mennyire utálom azt a szexi, ámde bunkó fejecskéjét. Várjunk csak! Szexi? Jézusom..! Tényleg nem vagyok magamnál...
- Egyáltalán mire kell neked ekkora hangzavar? Ennyi erővel mehetnél valami éjszakai bárba is...
"Én pedig addig veszélymentes övezetben szépen csendben pihizhetnék.." - gondoltam.
- Nos? - Kérdeztem újra, égnek meredő hajamat lesimítva. Sanda gyanúm volt hogy direkt kötegszik velem...

,,Visszajött? A kutyus visszajött?” Tudtára kéne adnom valahogy, ez volt élete legrosszabb döntése. Nem értettem addig mit is fecseg nekem, amíg meg nem szabadított a nyugtatótól, ami ideig-óráig nem enged másnak lenni. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy ha kedves az élete szökdécseljen vissza a szobájába pihenni, nekem meg hagyjon békén.
Mégsem tettem, nem faragtak abból a görcsös fából, amit apró kis férgek átrágva kérgét korhadni kezd. Az örökéletű és nyughatatlan fajtából raktak össze, aki sosem érintet még női ajkakat. Bár egyetlen előkelő fehérség sem lopta el a szívem illetve még nem.
Igazából csak most vettem észre mennyire közel vagyok a kutyushoz.,,Hol van az egy lépés távolság tartás Lesley? Nem érdekel már vagy mi ütött beléd?”
- Ki kérem magamnak ez nem hangzavar csak a biztosíték. – éreztem, hogy megszegtem a határokat nincs meg az egy lépés távolság. – De ez úgyis mindegy csak hangzavar marad és kész. – legbelül elnyomtam egy nem rám való üvöltözést. – Éjszakai bár? – nyeltem egyet. – Nem, az nem nekem való hely. Oda csak a nálam rosszabbak mennek. – kuncogtam. Emellett még támadt egy ötletem is. – Mutatok valamit. Amúgy nyugi, ha nem muszáj, nem harapok. Add a kezed! – a szemeibe néztem még halvány reményét sem láttam annak, hogy engedelmeskedik, bár ki tudja.

Minden egyes kimondott szava után egyre magasabbra szökött a szemöldököm.
- Álszent vagy, vagy tényleg ennyire papucs lennél? Ki az, aki nem élvezi az efféle bulikat? - ÉN! Én nem járok ilyen helyekre.. de ez már más téma. - Ráadásul pasiként?
Elvigyorodtam, bár azonnal alsó ajkamba is haraptam, mert hm. Elég ennyi. Még a végén ez az "ellent mondok magamnak" dolog balul fog elsülni, én pedig meghalok. Van okon nem bízni benne. James. És hogy farkas vagyok. Mi elvileg utáljuk egymást.. vagy mi. Hm.
- Én ezzel nem értek egyet. Ha nem muszáj, nem harapsz? - Felhorkantam - Vámpír vagy.. elég egy kis éhség, és muszáj nem muszáj, lényegtelen van-e okod rá, megölsz..!
Ezt talán nem kellett volna hangosan is kimondanom, de most már lényegtelen ezen rágódnom. Úgy éreztem magam mintha bármelyik percben képes lennék hanyatt esni, és fel sem kelni soha többet.. feladni a harcot. Az ellenfelem pedig én magam vagyok, ki más? Nem csak erre az egész izé ügyre gondolok most, hanem erre a Lesley dologra is. Alapvetően szimpatikus, és ha nem lennék az ami, vagyis farkas, nem is tartanék tőle, sőt! - de más a helyzet. Nem tudok benne bízni, és nem is fogok tudni... ahhoz pedig, hogy ez másképp legyen, nyomós okra kell szert tennie. Márpedig olyan alapon vagyok, hogy "hiszem, ha látom!"
Karba tett kézzel meredtem az övére, ami jelen esetben arra várt, hogy újai közé simítsam az enyém. A szemébe néztem, majd kockáztatva mindent, és ellent mondva magamnak, nagyot sóhajtva megfogtam a kezét. Most majd meglátjuk, mennyit is ér a bizalom. És hogy mennyire jó döntés az érzéseimre, és nem az eszemre hallgatni. Ha ez balul sül el, biztos hogy nem teszek jót magamért.

Bizony túljártam a kis kutyus eszén. Ennyire lett volna szükségem? Megfogja a kezem, majd ha minden igaz rá szánom magam és hozzá beszélek?
- Maradjunk annyiban, hogy egy sznob kis vámpír vagyok, aki nem jár olyan helyekre. – nem kuncogtam, mert lehet, hogy a harapás dologgal igazat mondott. – Éhség? Eddig csak a rossz oldalát láttad ennek a, hm furcsa másságnak ami engem is utolért? – valójában azt sem tudom, mit színészkedek egy kis kutyus előtt. – Minimum két nap, az első most jár le. Na félsz már? – lehet egy kicsit jobban megszorítottam a kezét, mint kellet volna. Igazándiból még egy árva gondolatot sem mutattam meg neki jól esett némi hidegséget kölcsönözni testének mellyel ő átmelegített érintést ad. Na ezt is szépen kigondoltam.
- Hunyd le a szemed! Máskülönben nem sikerül. – érthetetlenül bámult rám mire újabb parancs félét adtam. – Mi az? Azt hiszed meg akarlak harapni? Tessék lehunyni! – valójában egy kicsit gúnyolódtam, mert egy sima gondolat megmutatáshoz nem is kellet lehunyni semmit. Legbelül kuncogtam. Majd példát mutatva a kis kutyusnak lecsuktam én a szemeimet.
,, - Még mindig félsz ugye?” – csak azt bánom, hogy más gondolatait így nem érzem. Á utálom ezt a gondolatátvitel valamit. Tisztára olyan mintha egy monológot mondanék. ,,- Ne sikíts, és ne harapj! Nem bántalak. Ja igen ha visszamész a szobádba zárd be az ajtót és az ablakot is. Pusztán csak elővigyázatosság. Gondolom, nem akarsz meghalni.” – egy percre kinyitottam a szemem és néztem egy kicsit. ,,- Éhes vagy?”

Jézusom, ez egyre rosszabb! Még a végén kiderül hogy egy b@rom vagyok, mert ennyire PRÓBÁLOM taszítani. Még a végén bevallom, hogy hasonlít rám..
Azt kérdezte, félek-e már. Áh, szóval így állunk? Azt várja sikítva rohanjak el? Úgy tűnik ő is ugyanolyan, mint a többi vérszopó. Önimádó, és nagyra tartja magát. Pf, de majd én megmutatom!
- Ha ennyire rühellesz, és ennyire nem szeretnéd, ha ÉN lennék a lakótársad, kezdhetted volna ezzel is, Lesley!
Fáradtságom alább hagyott, már éberebb lettem. Muszáj is, hisz' ki tudja, mi vár rám? Mindenre fel kell készülnöm mindig - mondogatta mindig Harry... igaz a tőröm meg a késeim a táskámban vannak, és kétlem lenne annyi időm, hogy oda rohanjak, ha esetleg mégiscsak meglepne, és kezdődne a buli.
Váltottam vele egy durcás pillantást, majd a szemeimen is behunytam, de csak azután, hogy ő is. Istenem, hova süllyedek még?
- Eddig sem féltem! - Jelentettem ki határozottan. - Csupán van eszem, és a többi személlyel ellentétben én használom is.. elővigyázatos vagyok... és pont..!
Fogalmam sincs mennyire volt határozott a hangom, de remélem sokkal jobban annál, mint amilyennek én hallottam..
- Nem, jól gondolod, ok nélkül nem kívánkozom a halál után.. ugye, vámpír? Amúgy is, ha akarod, hiszek benne, meg tudod fékezni magad... az önuralom mindennél becsesebb kincs, valami olyan, amit érdemes tisztelni. A kérdés már csak az, meg van-e benned...?
Eldöntöttem, nem fogok úgy tenni, ahogy ő mondja. Már csak azért is nyitott ajtó mellett fogok aludni. Tudom, nagy marhaság tőlem, tisztában vagyok vele..! De ha látom, hogy mégsem annyira rossz, ahogy ő is bizonyítja, a bizalmam is meglesz felé.. és esetleg a biztonság érzése is. Meg hm.. a szimpátiát is szabadjára engedhetem, de most még kordában hagyom minden pozitív dologgal együtt. Nehéz ügy, mert nem ilyen vagyok igazából.. de muszáj harcolnom. Harc nélkül nincs győzelem. Harc nélkül elbukni is képtelenség.. amiből pedig tanulni lehet. Mint például "megtanultam, máskor jól reteszeljem magamra az ajtót, mert ez a k!baszott vérszopó nekem jött..!" De majd meglátjuk, hogy lesz...
- Éhes? Ööö.. - Elgondolkodtam. Tulajdonképpen három napja nem ettem, és igen, r0radtul komolyan mondom, ölni tudnék egy kis kajáért. De mi van, ha azt válaszolnám, "igen", és lemennénk szépen vacsizni, mire előszedné a csini kis készletét (nem mellesleg itt most a vérről beszélek) majd szürcsölgetni kezdené? Brr..
Így hát csak jelezve , mégsem kimondva, hogy igen, ezt válaszoltam:
- Attól függ, mit ennénk... mit ennél... - Nyitottam ki szemeimet én is, mire észre vettem, hogy engem néz. Kezem nem vettem el tőle, úgy tettem, mintha elfelejtettem volna, hogy tiltott zónában hagytam. Jólesett... normális ez? Hm, valószínűleg nem.

Néztem volna még egy kicsit a kutyust, de ő is felnyitotta a szemeit. Egyre feltűnőbb lett, hogy nem akarom elengedni a kezét. ,,Miféle próbát játszik velem a képzeletem? Bezzeg, ha most nem fognám a kezét, egész biztos valahol a nyaka körül lenne most a fejem.”
Csak az zavart, hogy miközben én itt ezen gondolkodom, a fele érzésem átszáll rá. A legbelsőbb hang meg azt üvölti, engedjem már el a kezét és ne gondoljak már ilyenekre, amikor a kezét szorongatom. Mert hát szorongattam nem pedig gyengéden fogtam.
,,Angyalarcú! Mégis minek hiszel?” Elhúztam a kezem, mert lehet, hogy ezt az Angyalarcút még ő is érezte.
- A hűtőben van, valami neked való ehetsz, amennyit kell. – én addig koplalok még egy napot gondoltam magamban. – Megtalálod ugye a konyhát a hűtővel együtt?- tulajdonképpen nem érdekelt, ha rátalál vagy sem. Még némi ellenszenvet is csempésztem lelketlen testembe. Elfordultam tőle megcélozva a teraszt elsuhantam addig. Éhes vagyok, valahogy túl kell járnom az eszén, maximum addig, amíg a konyhába van. Kiszökök, az ablakon átszaladom a várost valami értelmes préda után. Bár aligha találok. Összesikítsa magát még több embert vonzva maga köré és lebuktunk a privát démonnal együtt.
Én meg azt hittem nagyszerű terveim vannak. Aj, állatkákat nincs szívem ölni, nem nekem valók. Ha meg azok lennének, akkor én lennék a h*ly3 aki rájuk támad.
Oké semmi bajom sincs azokkal, aki állatkákat támadnak, de ez akkor is kész pazarlás.
Azt hiszem ez a tetetett párkányra könyöklés nem fog menni hiába nézem az óriási medencében a Hold meg a csillagok tükrözését nem fog javítani.
A mély sötét égbolt alól úgy tekeredett elő a tudata, akár egy óriási, fényes, kozmikus álomcsapda. Képlékeny volt és puha, szinte kívánta, hogy érjek hozzá, hogy formáljam át, hajlítsam ívbe, tekerjem fel, vagy zúzzam szét apró üvegszilánkokra. Ahogy az örvénylő forgás lassan alábbhagyott, a sötétség közepén megpillantottam valamit, amely lehetett egy vészjelző is, hogy abba kéne hagyni már.
,, Éhes vagy nem? Hát akkor meg mire vársz? Ugorj ki vagy támadj rá az Angyalarcúra!”
Visszahúzódtam az ablakból amolyan,, juj, ott felejtettem az ágyon a zene lejátszom” okból.

Értetlenkedve néztem rá, miután meghallottam gondolatait. Akármennyire röhejes, de ezek után száz százalék hogy várhatja elengedjem a kezét!
De ő elhúzódott, aztán nem sokkal később magamra is hagyott. A megkönnyebbülés és a csalódottság között vergődtem. De főleg csalódott voltam.
Sóhajtozva és ráérősen sétáltam le a konyhába, azon gondolkodva, vajon most hogy-hogy nem gondolok semmire. Mármint ilyen hű, világmegváltó kérdésekre, és magamat strapáló tényekre. Mint mindig...
Feloltva a lámpát hunyorítottam, hisz' a sötétség után az éles érzékszerveimnek ez már-már kínzó volt. Hm, vajon tényleg ahogy gondolom, tele lesz tömve a hűtő szívószálas vérzacskókkal? Brr...
DE legnagyobb meglepetésemre nem.. rendes emberi(!!) kajákkal volt telezsúfolva. Nem nagyon válogattam, kivettem valami könnyű sütit meg yoghurtot, és azzal beültem a tévé elé minden fényességet elzárva. Valami horror ment, de addig jó amíg nem pornó... pf, ilyenkor hajnalban? Hm. Mindegy, szóval elég gusztusos volt az étkezés, így a sok végtag repkedés és vérengzés látványára. Cuki, nem de bár? Az igazat megvallva oda sem figyeltem, csak bebújva a takaró alá Lesley arcát láttam magam előtt. Gondolatára szívverésem felgyorsult, vérnyomásom az egekbe szökött. Biztos voltam benne, hogy nem a félelem miatt... de amíg a közelembe van, ezt nem engedhetem meg magamnak... még a végén fejemet vesztem ilyen heves meggondolatlanságok következtében.
Szemeim lecsukódtak, a tévé zaja tompa háttérzajjá zsugorodott. Pár perc múlva valami csuda szögben elnyúlva a kanapén a takaró alatt elnyomott az álom, s bár minden végtagom el volt gémberedve, nem keltem fel. Mély álomba estem - és most nem szerettem volna felkelni.

Azt mondják az élet szép dolog reményekkel és boldogsággal teli percek, röpke élvezetével kínál minket. Ha ezt tényleg arra értették, hogy szenvednem kell Angyalarc életben hagyásáért akkor ezt elírták. Nem nyugodtam, egyszerűen nem tudtam, mert még mindig odalent volt. Lehet, hogy az őrületbe kerget az éhség és a vére miatt. Miért nem tudtam előre, hogy ez lesz?
Visszasuhantam a párkányhoz felmérve a lehetséges eseteket újra. Város vagy konyha? Már éppen kiszökni próbáltam egy éjjeli portya kedvéért, amikor megéreztem valami hasznosat. Alig dobogó szív, lassú levegővétel. Angyalarcú alszik?
Mondhatnám azt is, hogy a privát démon eszét vesztve próbált leszaladni a konyhába és kapni belőle egy kis adagot.
De hiszen akkor megölném, elvesztené eddigi életét. Úgy vélem maradok a bilincsnél. Nincs, kecmec ezt az éjszakát valahogy csak ki kell bírnom.
Nem és kész! Lemegyek és megkóstolom akkor legalább nem lesz több gondom.
Á ilyet nem tehetek! Nem is értem most miért gondolok rá? A vére kell vagy ő Lesley?
Tudtam, hogy megteszem és árnyként lesuhanok a konyhába. Semmi zaj és feltűnés maximum a vámpír illat, ami akkor is elárul, ha nem akarom.
Az ajtó előtt leragadtam, sem előre sem hátra nem vitt a lábam. Csak álltam és újra bámultam őt. Egy jelre vagy egy mozdulatra vártam, amit nem sokára meg is kaptam. A takaró hogy, hogy nem, de leesett róla. Irtóztam és azt sem értettem a lábam miként kezd elindulni felé. Vajon rátámadok? Teszek valami olyat, amit nem kéne? Ugyan dehogy!
A takarót kezeimben szorongattam gyorsan lejátszva azt miként ölhetném meg, végül maradt a rendes megközelítés.
Visszatettem rá a takarót, közben még igyekeztem nehogy felébredjen. Megnyugtató reménység látszott, ahogy sikerült rátenni a takarót. Mindebben a furcsa csak az volt, hogy a takaró ugyan visszakerült a helyére azonban az én kezeim még mindig nem tűntek el.
Most bezzeg ilyen közel hozzá már nem vagyok éhes és még bámulnám egy kicsit. Valóban furcsa, de nagy nehezen elengedtem a takarót is. Angyalarcút azonban az éhségem miatt nem tudtam magára hagyni, meghúzódtam az egyik sarokban megtartva az 5 lépés távolságot tőle. Igaz a fal nem jó támasz éhség esetén de most ez is megteszi.

Nyugodtan aludtam. Nem álmodtam vagy ilyesmi, csak hagytam hogy az üresség magával rántson, és örvénylően körbeöleljen... hogy teljesen eltompuljanak az érzékszerveim, és elsüppedjek a védelem hívogató burkában. Éreztetek már ilyet? Végtelen nyugalom, semmi baj.. semmi teher. Minden vidám és békés, azt kívánod bár sose múlna el ez a pillanat. A takaró érintése, a párna süppedése, egyszerűen minden jólesően tökéletes...
Deszka reccsent, suhanás visszhangzott. Pillanatok alatt felpattantak szemeim, lélegzetem szaporává vált. Úgy megszédültem, hogy meg kellett markolnom a fotel szélét, nehogy leessek. Nem sokkal később meg is éreztem azt a maróan édeskés illatot, amely körbe lengte fullasztóan a helyiséget, és egyszerűen marta a légutaim. Megköszörültem a torkom.
- Le.. Lesley? - Hangom rekedt volt, és bizonytalan. Apránként tudtam csak felfogni, mi is történik, hol vagyok, mi történt mielőtt... - Lenéztem a pulóveremre - ... mielőtt leöntöttem magam a teával. Mielőtt voltam olyan ügyes, hogy bealudtam.
Zavartan kaptam magam elé kezem. Az egész felsőm át volt ázva, felfedve olyan testrészeimet is, amit a legkevésbé sem szeretném hogy lásson. Magam köré tekerve a takarót felszaladtam ügyetlenkedve az emeletre, ott felmarkoltam valami tiszta ruhát, majd vissza mentem beslisszolva a fürdőbe. Az ajtót résnyire nyitva hagytam hogy azért kommunikálni tudjunk egymással... ha már ez a gondolattársításos izé csak érintéssel működik. Már pedig miközben fürdök a legutolsó dolog amit szeretnék, hogy... szóval értitek. Levetkőzve megengedtem a forró vizet a kádba, s miközben arra vártam hogy megteljen, dalolászva meggyújtottam pár gyertyát a hangulat kedvéért, a lámpákat leoltva. Félhomály telepedett a szobára.
Levetkőzve elmerültem a bizsergető forróságban, majd a víz alá merültem. Feljőve kisimítottam arcomból a hajam.
- Merre jártál? - Kiáltottam a másik szobába invitálva kérdésem. Nem tolakodás, csupán rám nem valló udvariasság, és rám valló kíváncsiság.

Belemélyedve a sötétség nyugalmába csak arra gondoltam mennyi lehet még hátra. Vajon meg tudom állítani önmagam? Szörnyű!
Nem érdekelt mennyi idő telik el ezalatt, csak vártam és még többet vártam. Végül felébredtem ebből az álomtalan gondolkodásból. Remény egy csepp sem maradt bennem, hogy képes leszek nyugisan megélni mellette. Annyira utálom, amikor az éhség az úr nem pedig én egymagam irányítom ezt a szerkezetet.
Angyalarc felkelt és elment? Ez volt az egyetlen dolog, amire néhány percre kiterveltem valami hasznosat. A javamra semmiképpen sem válhat, egyelőre ilyen éhes állapotban nem.
Nem mondtam semmit, ha igen akkor némi gond és tuti hang hallattatása megzavarta volna a békés kis,,nyugalmat”. Ó igen milyen nagyszerű érzés a már-már zavaró csendet nyugalomnak nevezni.
Felsuhantam az emeletre egy törölközőért csak, hogy azzal megfojtsam a kis kutyust. – bár ez is lett volna az igazi szándékom! De nem.
Helyette csak mosolyogtam mindazon gondolaton, hogy mi lesz, ha csak úgy feltűnésmentesen szépen és precízen bemegyek a mosdóba.
Igazából önmagam gyilkosa lennék, ha most oda bemennék, de mint mindenkinek nekem is vállalnom kell a felelősséget piszkos tetteimért.
Nem álltam meg a konyhában ahol valójában kellett volna bementem és kész elvileg az én házaim is vagy mi. Persze most derül ki, mennyire gonosz vagyok akkor, ha nem eszem rendesen. – valójában nincs itt még az idő, de magamnak ezt bármikor bemesélhetem, hogy,,ó éhes vagyok, és nem bírom tovább”.
A mosdó ajtója előtt azonban beállt a szóborság. Sem előre sem hátra nem akaródzott menni csak akkor, amikor a kis kutyus illetve hát szép nevén Angyalarc(ú) rákérdezett hol is voltam.
Na szép is volna,ha azt mondhatnám ,, ugyan kislány csak a városba,vérfürdőt rendezni” de nem. Még addig sem jutottam el.
Beléptem és mindebben azt bántam meg, hogy a gyertyák, ó igen azok a szegény gyertyák valamilyen okból megfordítottak. Esélyt sem adva arra, hogy csak úgy bejelentsem a szövegem: Am ööö tessék, törölköző meg ne fázz nekem, mert nem vagyok jó ápoló. Ha meg az lennék kislány, akkor egy ember, a te esetedben kis kutyus nem élné túl a vizsgálatot.
- Sehol. - suttogtam szerencsére kevésbé hallhatóan.
Magam előtt szorongattam a törölközőt miközben háttal álltam és bámultam a semmit.
- Csak egy törölközőt hoztam be. Szólj, ha megfordulhatok! – igazából most azonnal megfordultam volna és csak úgy se szó se beszéd megharaptam volna.

Elővettem borotvámat végighúzva lábamon. Ugyan sima volt, hisz törődöm magammal, mégis nem árt az alaposság.
- Sehol? De hát az hogy.. - Felnéztem, mire Lesley-t pillantottam meg az ajtóban állva. Úgy megijedtem hogy ugrottam egyet, s még azon sem csodálkoztam volna, ha sikítok. Lenézve láttam, hogy az éles eszköz, és az ugrás miatt ujjpercemből vér serken ki, s lefolyva az ujjamon hangtalanul a tiszta vízbe pottyan szétterjedve. Kétségbeesve dugtam a vízbe, elvégre: VÉR! Ezután pedig magam elé kaptam a kezem. Már fürdeni sem lehet egyedül..?
- Értem, szóval addig itt fogsz állni, amíg kész nem vagyok? A törülközőt esetleg nem szeretnéd rám adni, apuci? - Íncselkedtem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, valójában miért jött be, de hogy nem a törülköző miatt, az is fix. Bántani akar, vagy kukkolni? Mindkettő elég valószínűnek tűnt. Mindenesetre elhúztam a függönyt, és fojtattam tovább a fürdést kedvemre. Elképzeltem, mint ahogy a Psycho-ban is történt, Lesley hirtelen elhúzza a függönyt, és rám támad. A különbség már csak az, hogy: egy, én ülök, a színésznő pedig állt; kettő, Lesley nem késsel hanem a fogával ugrana nekem és valószínűleg még sikítani sem lenne időm; három, a lefolyón egyértelműen nem paradicsomszósz folyna le, mint az az első horrorfilmben is történt, hanem a saját vérem.
Kimásztam magam köré tekerve gyorsan azt a törülközőt amit én hoztam, és megálltam Lesley előtt beletúrva hajamba.
- Rám terítenéd, apuci? - Mutattam a kezében lévő törcsikre vigyorogva. Ezt a szívást. Most akkor személyi testőröm lett, vagy személyi gyilkosom?
Ekkor eszembe jutott az ujjbegyem, én pedig automatikusan a számba vettem azt, és szívogatni kezdtem, mint a kisgyerekek amikor megsebesülnek. Vas és só édes keveréke lepte el számat.
- Tehát, nem szeretnéd hogy megfázzak? - Kérdeztem megint csak íncselkedve, mire elfújtam minden gyertyát - aminek következtében sötét lett -, és kezét megfogva kihúztam a nappaliba.

Próbáltam visszafogni magam a törölközőt meg csak úgy szinte majdnem szétszaggattam volna a kezemben, ha még arra is lett volna drága időm.
A vér, ó igen az átkozott vér illata csábított elégé nem rám való módon. Bárcsak kibírnám legalább nélküle!
Nem is érdekelt a kislány válasza megfordultam persze már későre. A törölköző is jelentéktelenné vált, csak egy dologra kellet volna.
Elterelés egy kis vérszerzés okából, ami se hogysem sült el. Na jó csak most kapcsoltam. Apuci? Egy kis kutyus tényleg így hívott? Szó szerint rádobtam a hátára a törölközőt a baj csak az volt, hogy a kezeim ott is maradtak a vállán.
Álszent kedvességgel vigyorogtam egy kicsit. Sejtelmesen a szemébe néztem,- amikor rájöttem, hogy hallhatja a gondolataimat. Levettem róla az egyik kezem, a megsebzett kis kacsóját meg felhúztam magamhoz.
- Ó bibi lett az ujjadra? – elhúztam egy féloldalas vigyort az arcomon. – Ó kis kutyus, basszus, basszus, basszus! Hát szabad ezt? – elkaptam, igazából már arra sem gondoltam, hogy Angyalarcút ölelgetem az ujjacskáját meg csak úgy szépen mintha nagyon muszáj, lenne, harapdálnám. Milyen ironikus egy kis kutyustól rögtön az ujjából elvenni egy kevéske vért. Ha már ez sem volt, elég mert bizony nem volt elég elengedtem a számtól az ujját. Közelebb hajoltam hozzá, legszívesebben megtettem volna, amit nem lett volna szabad, megharapni nem csak egy kevéske méreghez jutni egy átkozott sebből.
Egy hirtelen mozdulattal, amit magam sem értek miért tettem megsimogattam a kis kutyus aranyos kis pofiját
- Mondd, hogy félsz már tőlem különben... – mit különben Lesley? He? Teljes mértékben kijelenhetem, hogy megörültem egy kis kutyus közelébe. Még közelebb hajoltam hozzá még csak egy centi sem volt köztünk. Miért? Csak mert voltam olyan vámpír és megcsókoltam.

Bibi? Butus kutyus?! Mi ez, ki ő..? Tényleg, mintha az apám lenne...
Ujjam elhúzta a számtól, majd a szájába vette, és szívni kezdte. Magához szorított, és így álltunk pár másodpercig, miközben a vágy, és a taszítás között vergődtem. Ujjam jóleső bizsergése, és a szorítás nyugalommal töltött el, holott legbelül, nagyon mélyen tudtam, most azonnal kupán kéne vágnom, és elrohanni akár ruhában, akár anélkül. De inkább ha lehet, ruhában. Mégsem ment. Nem a bilincselő karok miatt, ugyan dehogy!
Azt hiszem, én magam parancsoltam a testemnek, hogy egy tapodtat se merjen mozdulni.
- Nem félek... - Hebegtem ledermedve. Na jó, az igazság az, hogy totál tökre be vagyok sz@rva, hogy mindjárt nekem esik, és ennyi voltam, készülhet a fejfám... mégis élvezem ezt a kihívást, ezt a fojtogató... sóvárgást, éhséget? Nem, kizárt hogy az legyen!! Nem, nem, nem! Nem szeghetem meg a szabályaim! Jó, tény, szinte már egy sem maradt amit még betarthatnék.. "ne kerülj közel hozzá, ne dőlj be neki, öld meg ha belép az intim szférádba, állj ellen neki, küzdj ellene!"
Én h0lye pedig beadom a derekam... cöcö, micsoda kín és fájdalom, és...
Jézusom ez megcsókolt? Micsoda kín, micsoda fájdalom... tökre helytelen utakat jár a kezem testén, és ó, mennyire igen, mennyire fájdalmasan hívogatóak nedves ajkai és.. igen, nagyon-nagyon kín, micsoda helytelenség...
Még közelebb húztam magamhoz, kezemmel arcát cirógattam. Ó, de mennyire kínzó, igen, igen... fájdalmasan jólesik.
És ez volt az a pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy valami fordult bennem. Hogy a sok kétely és szabály köddé válik számomra, hogy a pozitív érzelmeknek is helyet adok magamban.

A halált szorította magához nem pedig engem. Megtagadva az életet, búcsút mondott a boldog percektől. Én a halál vagyok...
Persze nem ellenkezik, hogy is ellenkezne, amikor egyre jobban és jobban szorítom magamhoz. Természetesen egy,, meg akarom fojtani őt” tudattól áttértem valami ,, a halálig össze fogom csókolni meztelen testét” arcátlanságra.
Tudom mit tettem volna, ha nem kerülök még közelebb hozzá. Bele se merek gondolni, hogy most egy vértócsában hagynám hadd fetrengjen egy kicsit.
Önmagam próbatétele ez? Ó de mennyire,,A hogyan tegyünk tönkre egy vámpírt, azaz saját magunkat?” Kézikönyvet kéne megírni egyszer.
No de most foglalkozzunk, a kis kutyussal perpillanat itt simogat mintha nagyon is muszáj, lenne. Vajon tönkre tegyem a békés nyugalmát egy nyakra csókkal?
Ugyan már van nekem jobb ötletem is. Tehát a terv egyszerű a karjaimba veszem és felviszem a szobámba vagy a sajátjába. Hm, inkább az enyémbe.
Szóval a karjaimba vettem, ami elégé furcsa szituációnak ígérkezett, de kit érdekelt? Ja, igen a kislányt igen. Rávigyorogtam.
- Nyugi nem harapok nagyot! – felsuhantam vele a szobámba még időben ledobtam az ágyra. Ledobtam? Ó nem szépen letettem és bezártam az ajtót csak, hogy el ne szökjön nekem.
Persze ebben az esetben már csak érezhetett valami olyat, hogy megörültem. A válasz mindig igen más nem is lehet csak mert számomra nem létezik a ,,nem”.
Igazából ráugrottam volna azonban a belső hang, ami folyton megállít nem engedett tovább jutni. Lassan közelítettem meg és kiszámíthatatlanul az ágyat. Valójában én sem tudtam mit akarok. Megölni? Esetleg agyon szeretni és belefullasztani az öleléseimbe? Oké az a szerelem drasztikus fele lenne. Kívül kerültem, helyesbítek kívülre dobtam magam és bámultam a törölközőben lévő kis kutyust.
- Hozzak ruhát? – ennyi tellett volna ki belőlem? Nem. Talán csak a vadállatot próbálom elsüllyeszteni.

- A nevem... az igazi nevem Cat...
Igazából fogalmam sincs mire fel csináltam ezt az egészet, mindenesetre nem bántam hisz' élveztem. Karjaiban kapálózva hideg félelem kúszott gyomromba, és juttatott észhez, hogy valójában mire is készül... istenem, mekkora marha vagyok! Azt a bugyuta csókot is csak amiatt kaptam mert a vérem a számban volt! És mi az hogy "nem harapok nagyot?" Miért? Most feletett szándéka megölni? Áh, basszus, nem igaz, nem-lehet-igaz! Két perc alatt minden lehetőséget a kezébe adok, sőt még magamat is teljes mértékben..
Térj észhez, Catherine! Hová lett belőled az a harcos, akinek célja (volt[?]) minden vámpír eltüntetése a világból, az életéből? Nézz magadba, Cat! Most is ahelyett hogy könnyítenél a helyzeteden csak rosszabbítasz azon!
Megszólalni sem tudtam, vagy tiltakozni, felsuhant velem az emeletre, ott pedig letéve az ágyra bezárta az ajtót. Minek zárja be, ki nyitna ránk..?A törülköző lecsúszott rólam, én pedig riadtan kaptam utána.
És ekkor esett le, mire is készül. Két feltevés derengett elmémben, és semelyik sem volt szebb és hívogatóbba másiknál. Az egyik mögött a megerőszakolás, a másik mögött pedig a táplálkozás volt. Belőlem.
- Öö ru-ruhát? Één m-meg azt h-hittem ho-hogy hát hogy i-izé...
"Hogy pont fordítva, ahelyett hogy feladnád rám, letéped rólam!" - De nem mondtam ki, nem volt hozzá elég erőm. A helyzet az, hogy lassan már én is kezdtem érezni a levegőben ezt a türelmetlenséget, ezt az éhséget, ezt a förtelmesen kínzó vágyat. És mindezt felém. Nem tudnám leírni hogy ez milyen igazából, nem vagyok vámpír. Mindenesetre egy felől teljes mértékben meg voltam győződve: Nem vagyok biztonságban.

Mosolyogtam egy párat a kis kutyusra, aztán közelebb húztam magamhoz.
- Ugyan már olyat sosem teszek, ami másnak nem kedvező. Am egy dolgot leszámítva, amiről nem szeretek beszélni. – valójában csak egy lépésre álltam attól, hogy letépjem róla a törölközőt és megtegyem, amit már legelőször tervbe vettem. Talán én félek a legjobban. Oké nehezen vallom be, na és akkor mi van? Én sem lehetek egy kőből, de néha úgy érzem, tényleg csak egy kő vagyok.
- Valamit meg kell tennem és most nem az evésről beszélek kislány. Biztonságban akarsz élni nem igaz? – megvártam, míg válaszol aztán folytattam. – Van egy módja annak, hogy elkerüljük a kellemetlen dolgokat. Kevesen ismerik ezt a módszert. Gondolom, azért mert az a kevés is, aki ismeri megkergült birkát játszik miközben egy oroszlán. Egyszerű dolgok kellenek hozzá. Hacsaknem egy tányér-és egy pohártörés elég is lesz. – megsimogattam a kis buksiját teljesen értelmetlen mozdulatból azt hiszem, mert azért én ilyen nem igazán szoktam tenni. – Nem érted ugye miről beszélek? Ez jellemző. – morgolódtam egy kicsit, ami pont most rosszat jelent. – Arról meg tégy le, hogy meghalsz maximum, ha én nem én leszek, akkor gondok is adódhatnak. – valami hirtelen jött ötletből rámásztam és újra megcsókoltam. – Majd vigyázok rád. – tulajdonképpen kijelenthetem, hogy a vadállat kinézett a ketrecéből. Na és mit talált? Persze, hogy engem amint egy kis kutyuson fekszem (?). Oké nem bántom, de akkor mégis minek magyarázom ezt a fajta viselkedést?