Lesley Pendragon

Név: Lesley Pendragon
Kor: 230 (25 évesnek néz ki)
Nem: Férfi
Faj: Vámpír
Megnevezés: "Felnőtt" vámpír
Holdkő ékszer: Egy gyűrűt hord, mely egy piros holdkövet tartalmaz.Jellem: csendes, fennkölt, büszke, sznob és kiemelkedően intelligens.
Kinézet: hosszú barna haj, zöld szempár, fehér bőr, sportos testalkat kb. 198 cm magas.
Képesség: képes megmutatni saját gondolatait másoknak akkor, ha megérinti őket.
Előtörténet:
Lássuk csak, hol is kezdhetném? Nos, igen megvan. Egy tavaszi napon születtem Észak – Walesben 1781.március 16. A nevem Lesley, Lesley Pendragon és vámpír vagyok röpke két évszázada. Az ember észre sem veszi, ha van társasága, nos, nekem is volt, de sosem akaródzott hosszabb távú beszélgetésbe elegyedni.
Gyerekkoromban nem voltak testvéreim, egy arisztokrata családban nevelkedtem. Kastélyunk is volt, nekem meg gondtalan életem. Megkaptam mindent, amit akartam, magán tanárt, hogy ne kelljen a zsellérekkel érintkeznem.
12 éves koromig ide-oda ráncigálhattak a szüleim egyik helyről a másikra. Folyton úton voltak a saját ügyeik intézése miatt. Hetekig csak egy-egy cseléd volt minden társaságom a tanárral együtt, aki tanított. Személy szerint a nevükre már nem emlékszem.
A szüleim folytonos távollétét 19 évesen meguntam, sosem törődtek velem abban az időszakban ezért gyors levélírás után Londonba utaztam Elisabeth nagynénémhez. Szerettem az öreget úgy éreztem ő az egyetlen, aki még törődik velem a családban.
Egyetemre jártam az eminens diákok közé tartoztam azt leszámítva, hogy másokkal ellentétben visszafogottabb és talán még egy kicsit érzelgősebb is lehettem.
No, nem mintha húzott volna az a sok kedvesség és illem, amit gyerekkoromtól foggal, körömmel belém vertek.
Bárcsak mondhatnám azt, hogy ezzel vége is volna történetem, hiszen minden történet szokásosan úgy végződik: megszülettem, éltem egy ideig és meghaltam!
Na, szép is volna, ha az élet csupa tündérmese lenne. Nos, nem, vámpírként még mindig,,élek”.
Egy nap akárhogy is nem kívántam volna még ilyet a végzet utolért hegyes fogával és vörös mérgével.
24 vagy 25 éves korú lehettem, amikor a szüleim sürgönyt küldtek Londonba Elisabeth nénihez pont, amikor döntést hoztam, hogy Londonban akarom maradni.
Hazamentem, csak mert egy ifjú hölgy volt a dologban. Otthon azonban nem az várt, amire számítottam, egy cseléd meg a szüleim sem fogadtak tárt karokkal.
Nem mintha eszükbe is jutottam, de egy,,örülök,hogy újra látlak fiam” jó üdvözlés lehetett volna a részükről.
Magam mögött becsaptam az első ajtót, amivel szembe találkoztam. Egy nő hangja szólított a nevemen, nem ismertem, a szüleim hangja nem lehetett.
- Micsoda modor ez Lesley, hát ezt tanították Londonban?
Jó megjegyeznem, hogy a hang tulajdonosát sehol sem láttam, bárhová is néztem.
- Ki vagy és mit akarsz tőlem? Mutasd magad!
Percek sem teltek el fájdalmat éreztem a nyakamban, majd újra a hang szavát.
- Szabadulj meg a félelemtől és fájdalomtól, a végzet érted jött!
Az igazság az, hogy nem akartam meghalni, hiszen fiatal voltam még. A padlón feküdtem, élet és halál között várva a megváltó fényt. Azonban magam sem hittem volna, hogy a megváltás egy adag vámpírvért jelent.
Úgy vélem elmondhatom, hogy szenvedtem mivel mind szenvednünk kell az örök életért. Ha igazán tudtam volna, hogy miben forog ez a fajta élet nem adtam volna magam egykönnyen, de ez van, egy cseppet sem változtathatok rajta. Jó a sorsomról sem dönthettem igazán, hogy akarom ezt vagy sem és azt is megemlíthetem ez volt az a pont, amikor elhatároztam senkit erőszak által illetve akarata ellenére nem változtatok át vámpírrá.
Évekig a teremtőmmel Sophia-val éltem, az első évszázad úgymond gondtalanul lepergett. A gondolattal is megbékültem miszerint embert kell ölnöm a fennmaradásért Mindig ugyanabba az egyetemre jártam néhány év kihagyással, hogy egy időre elfelejtsék az arcomat.
Az egyetemen senkivel sem tartottam szoros kapcsolatot nem érte meg, csak egy ismeretlen arc voltam számukra semmi több.
Órákon, ha kérdeztek feleltem, egy cseppet sem voltam az a szószátyár így örökön öröké ki kellet cibálni a padból.
Sosem voltam katona, engem valahogy elkerült a háborúk véres hada, szerencsére.
Sophia-t egy fikarcnyit sem zavarta, hogy én hőn imádott szokásom rabja vagyok. Egyszóval vonz minden tudomány: irodalom, filozófia, geológia és még sorolhatnám.
Igazából sosem voltam szerelmes, a tudományok nagy híveként valahogy a szerelem kimaradt az életemből.
Sophia-ba sem voltam szerelmes, nem volt az a nő, akit emberként ideális társnak elképzeltem.
Oké szerettem, de csak mert a teremtőm és utálni nem utálhattam,valójában semmi okom nem volt rá.
Sok évnek kellet eltelnie, hogy ráébredjek, az égvilágon semmi értelme sincs több mint 200 évesen is mellette maradni.
Nem búcsúztam el tőle, nem szokásom csak egy levelet írtam neki melyben arról beszélek mennyire értelmetlen mellette maradnom.
Így az új dolgok imádójaként most itt vagyok.

Üdv köztünk!

Előtörténetedet elfogadom szép, színvonalas.
A házadról leírást PM-ben várom.

Jó játékot!

Nayade