Romeo Enrico Costa

Név: Romeo Enrico Costa

Kor: 157 éves, de csupán 25-nek nézek ki

Nem: Férfi

Faj: Vámpír

Megnevezés: Felnőtt vámpír

Holdkő ékszer: Egy arany láncon lógó, keresztet ábrázoló megál egyik apró ékköve a holdkő, amit családi ereklyének állítok be a beavatatlanok számára.

Jellem: határozott, bátor, alkalmazkodó, büszke, nyugodt természetü, megfontolt, makacs, néha önfejű

Kinézet: barnás-szőke haj, mélyzöld tekintet, izmos, magas testalkat

Képesség: Erzékelek mindent, ami a környezetemben van, legyen az élőlény vagy bármi más. Ez sokat segít a vadászatban is, mivel behunyott szemmel, korom sötétben is képes vagyok úgy járni-kelni és végezni a dolgomat, mintha világos lenne. Más emberek gondolatát is hallom, de csak azokat, amelyek velem kapcsolatban, vagy rólam szólnak.

Előtörténet: Izgalmas, de bonyolúlt életem volt. Egy bérgyilkos fogadott gyermekeként nőttem fel a világ külömböző pontjain. Igazi otthonomnak mégis szülővárosomat tekintem, vagyis Syracusát, Olaszország egyik legszebb (és egyben legveszélyesebb) városát. Nevelőapám igen jó bérgyilkost faragott belőlem, de egy idő után mindennek befellegzett. Rossz embert akartunk eltenni láb alól, akiről fogalmunk sem volt, mi lehetett. Most már mindent tudok, mert megharapott és én is egy lettem a fajtájából. Nemsokára megkerültek az igazi szüleim, akik Róma felső tízezre közé tartoztak. Apám az olasz maffia egyik legjelesebb tagja lett, és onnantól lemondott rólam. Azóta sem hallottam semmit sem felőle. Mostanság már csak legenda, s mindenki megdöbben, ha meghallja a családnevem. Ugyanis megtartottam ezt a nevemet, hiszen ő volt az egyetlen ember az életemben, akire számíthattam (egy ideig).
De mindez már olyan régen történt, hogy csak az én emlékezetemben élt tovább. Meg egy másik vámpíréban, egy csodálatos nőében, akivel már lassan 130 éve elválaszthatatlanok vagyunk. Sok helyen megfordultunk már, és sok állásunk is volt, de sehol sem maradhattunk 3-4 évnél tovább. Érdekes volt a leszármazottainkat nézni, mármint a testvéreink utódait. Viszont fájdalmas is volt azt látni, ahogy kilehelik lelküket. De legalább nekik volt olyan. Nekünk még az sincs és mégis boldogok vagyunk. Néha elgondolkodom azon, helyes volt-e megfosztani Zoey Flaminget a lelkétől, de annyira nem bírtam neki ellenállni, hogy azt szavakban elmondani képtelenség lenne.
Minden egy bálon kezdődött, mégpedig az ő bálján. Eleinte nem akartam elmenni, de egy jó barátom, aki szintén vámpír volt, rábeszélt a dologra. És ott láttam meg őt. Amikor hosszú, selyem ruhájában kecsesen vonult le a lépcsőn, már éreztem a zsigereimben, hogy valami olyat fogok tenni, ami nem rám vallana. És megtettem. Rabul ejtett a lány, és képtelen lettem volna elengedni. Ezért vámpírrá változtattam. Akkoriban fiatal, meggondolatlan és önző voltam, de idővel kinőttem ezeket is. Z-vel megvolt mindenem. Tanítottam, és óvtam a lányt, tőlem telhetően. Kettétörtem a saját holdkövemet, és a felét egy gyűrűbe foglalva az ujjára húztam. Azon az estén teljesedett ki szerelmünk.
Sokáig a képességeim uraltak engem, nem pedig fordítva. De megtanultam kizárni a lényegtelen dolgokat (hangyákat, fák lombjaiban rejtőző madarakat, a föld alatti titkos járatokat stb.), amik semmiben sem segíthettek nekem, csak összezavartak. A másik képességemet nem tudtam, és ma sem tudom uralni. Ha valaki rám gondol, az egyből beugrik és nem tudom kiűzni a fejemből. Nem tagadom, néha jó hasznát veszem. Amikor először pillantott meg Zoey, azt is tudtam, hogy bár nem igazán akart tudomást venni rólam, vonzódott hozzám és egy szinten elbűvöltem őt. Ezt igazán jó volt tudnom.
A mai napig gyilkos vagyok, és az is leszek örökkön-örökké. Nekem sosem sikerült legyűrnöm a folyamatos éhségemet, és továbbra is emberből táplálkozom (többek között).
Amikor meghallottuk, hogy Mystic Shadow-ban élnek fajtársaink, mégpedig nem is kevesen, Zoey-val úgy döntöttünk, hogy egy időre ide költözünk.