Itazurana Damuhill

Név: Itazurana

Kor: 22

Nem: Férfi

Faj: Vérfarkas

Farkas: Az átlagosnál kissebb termetű sarkvidéki farkas (Az "átlagos méret" alatt a vérfarkasok átlagos mérete értendő, nem a sarkvidékié). Szeme, hogy tükrözze személyiségei hibáit felemás: Bal szeme kék, míg a jobb barna.

Különleges képesség: hogy a farkasok képesek gondolat útján kommunikálni ember alakban is így könnyítve találják meg egymást.

Jellem: Tán egy szó a legalkalmasabb jellemezni: "Magas". Noha fizikai termete nem lóg az emberek feje fölé, és testalkata sem lök föl másokat, annak ellenére egy igen érdekes személyiségről van most szó. Nagyravágyó személyiség, aki nem éri be csupán a második hellyel, mindent vagy semmit, de inkább mindent. Rosz tulajdonsága és legnagyobb büszkesége a kevélysége, amelyet igen nagy örömök közt ki is használ, amikor csak az alkalom adja.
Öltözete és zenei ízlése már jócskán túllépte a rossz ízlés küszöbét.

Kinézet: A haját nem igazán lehet betájolni pontosan meddig ér, hol eddig, hol addig. Mindennek lehetne nevezni, csak rendezettnek nem. A színét sem olyan könnyű meghatározni, igazából személytől függ, hogy nagyon világos szőkének látja, vagy teljesen hófehérnek, de ősz semmiképp se.
Mint már szó esett öltözetéről, a divatostól messze áll. Szürke farmer ingje, ami igazából bársonyból van egy olyan polón feszül, ami egy neve nincs folk zenekar logóját hordja magán fekete alapon. Nadrágja valódi farmer, ami lábszárnál kiszélesedik, olyan érzést keltve, mintha két kúpon sétálna lábak helyett. Fehér, fűzőtlen cipője leginkább a legelső deszkás cipőkre emlékeztet.
Szeme színe felemás: A jobb kék, a bal pedig barna.
Testmagassága 181 cm és testsúlya 62 kg.
Alapvetően flúgos alak.

Történet:

Elképesztően hat az emberre, hogy akár ha már csak 2 hónapig is egy kitalált néven hívja és hívatja magát, akkor milyen gyorsan el tudja felejteni valódi nevét. Így történt ez eme történet főhősével is, bár talán a főhős nem igazán a legjobb kifejezés őrá, hiszen nem tett ő semmi közhasznút, vagy bármit, amire felfigyelt volna rá az emberiség. Lényeg a lényeg, valós nevét rég elfedte már az idő homálya, de talán kezdjük is a legelején.

1989-ben járunk, Svédország lehető legeldugottabb kis falujában. Első és egyetlen gyermeke születik egy helyi párnak. A gyermekről már születése óta tudták, hogy kitűnő lesz kortársai közül, hiszen szülei is jó intelligenciával bírtak, és nem is volt tartós beteg a családban sem, soha, káros szenvedélyeknek se hódolt senki, no meg beszámítva azt, hogy az újszülött egyik szeme barna, a másik kék.
Ahogy ilyenkor szokás, az idő telt-múlt, míg az újszülöttből gyermek nem lett.
Az igazi kaland akkor kezdődött, mikor a gyermek már jócskán betöltötte a nyolcat. Nyár volt, noha Svédországban a nyár annyit jelentett, hogy egyel kevesebb pulóvert vettek az emberek fel. A kölyök az osztálytársai társaságában kiránduláson vett részt, egy vadászházban. Az osztály nem volt nagy, így főszereplőnknek barátja sem nagyon tudott akadni, hiszen jó tanulmányi eredményei miatt senki se barátkozott vele, ezt igazából nem is bánta, hiszen így volt ideje könyvet olvasni.
A szoba, amiben elszállásolták 4 fiúnak adott aznap éjjelre otthont. Neki, és másik három társának. A takarodó ideje már jócskán elmúlt, ő is letette a könyvet, de senki sem tudott elaludni a vadon zörejei miatt. Ekkor találták ki szobatársai, hogy ők kimennek és megnézik, hogy mi zörög ily nagyon az éjszakában, és csalták is a könyvmoly fiúcskát is, gondolták, hátha tud valami olyat, amit ők nem, és így a hasznukra válhat.
Magukra vettek minden fellelhető ruhaneműt, és a lehető legnagyobb óvatossággal kilopakodtak a szobából, végig a folyosón, és ki a vadonba. Mikulás-zsákot rezgető hideg volt, annyira, hogy a baglyok kis híján ráfagytak a faágakra, de mivel azok ilyenkor vadásznak, így ez nem esett meg.
A fiúk a lehető legmélyebben igyekeztek az erdő mélyére jutni, nem sejtve, hogy ott rosszabb is rejtőzik, mint egerekre és nyulakra leső baglyok. A baj nem is váratott sokáig magára, ám az a mai napig kétséges, hogy ki talált meg kit. A távolban egy jól megtermett körvonal rajzolódott ki, láthatóan háttal állt. A fiúk lába földbe gyökeredzett (vagy csak odafagyott), de se köpni, se nyelni nem tudtak, míg csak az árnyék meg nem neszelte a jelenlétüket, és nagyon lassan meg nem fordult. Ekkor látták, hogy a teremtés jócskán messze áll a medvétől: füle magasra nyúló és hegyes, pofája hosszú, és sokkal laposabb, mint egy medvének, és a szeme is sokkal jobban villogott, mint bármely másik vadon élő állaté. Azt az azúrkék fényt tán soha nem felejti el egyik fiú sem, főleg, hogy ezek után hanyatt-homlok futni kezdtek vissza a kalyiba felé, egy kölyök kivételével. Ő tudta egyedül, hogy valami nincs rendjén. Sokat tudott az anyaországa élővilágáról, és tudta, hogy a farkasok nem nőnek ilyen hatalmasra, azt is, hogy nem vadásznak egyedül, főleg nem ilyen késő éjszaka.
A farkas lassú léptekkel megindult a fiú felé, s mikor elé ért, a srác fejében megszólalt egy hang, dörgő hang volt, akár a villámcsapás, mikor elindul az égből, mégis nyugodtnak hatott:
-Látom te nem félsz, gondolom nem csak a mesekönyveket bújtad eddigi életedben, ugye, ifjonc?
A fiú megrázta fejét, nem mert válaszolni, igazából nem is tudta melyik irányba feleljen, szíve szerint körbenézett volna, hogy valójában ki beszél, biztosan mögötte áll, de akkor a farkas megtámadhatja. Most hogy jobban szemügyre vette látta, hogy legalább 1-2 fejjel magasabban lenne a marmagassága ennek a jószágnak, ha nem hajolna le. Ekkor újfent megszólalt a hang a fejében:
-Sejtettem, az ilyen ivadékok lennének képesek fenntartani nemes vérünk dicsőségét. Van is egy ötletem, rád ruházom az én... hogy is mondjam...? Ajándékomat, ha szándékodban áll. Érzem rajtad, hogy te minél jobban szeretsz kitűnni a társaid közül, s higgy nekem, így még jobban ki fogsz onnan tűnni.
A kölyök nem tudta mit feleljen, nem tudta mire gondol a hang, de valóban szerette különlegesnek érezni magát. Így jobb ötlet híján, félvén, hogy nemleges válasz esetén a farkas felfalja teljes egészében bólintott, és a hang újra felcsendült a fejében:
-Nyútsd elő a jobb kezedet, hogy átadjam az ajándékot sajnos meg kell hogy harapjalak, de ne félj, hamar begyógyul majd. Az ajándékomat a mi körünkben suttogásnak hívják, képes leszel a fajtársainkkal nagy távolságokon át is így beszélni, mint ahogy most én veled, de szólok, ezzel csak a hangodat tudod a fejükbe vinni, és az ő hangjukat a sajátodba, gondolatokat és érzelmeket nem. A következő holdtöltekor te is át fogsz változni vérfarkassá, és szabadon róhatod a vadont, de tudd, csak addig tart, amíg le nem megy a hold. Figyelj rá, hogy ne lássák, ahogy átváltozol, és azt se, ahogy vissza. Az emberek nem igen szívlelik a... fajtánkat. És óvakodj a vámpír-fattyaktól is. Az alattomos kis szemfogasok bármit megtennének egy olyan ritka és ínyenc csemegéért, mint mi. Most pedig, a kezed, kérlek.
A kölyök odanyújtotta jobb kézfejét a farkas szája elé, az viszonylag finoman beleharapott, a fiú felüvöltött fájdalmában, ahogy a vér megindult kézfején megindult alkarja felé.
Ekkor a farkas elfordult, és távozott, a fiú sem várakozott sokat, mit sem törődve vérzésével, visszaindult a vadászkunyhó felé. Félúton össze is találkozott a tanárokból álló keresőcsapatból, akik azonnal mindenféle kenceficével fertőtlenítették a sebét és bekötözték, jól megszidalmazták, és hitetlenkedtek, hogy hogyan tudott megmenekülni a farkas elől egy ilyen (farkas támadáshoz mérten) apró sérüléssel.
A kirándulás ezek után már felhőtlen volt, két nap múlva már alig volt nyoma a sebnek, ahol a farkas harapott. Ám mikor a fiú hazaért, és a tanárok beszámoltak az eseményekről, a család felháborodott, hogy így nem képesek vigyázni egy csapat gyerekre, és elhatározták, hogy elhagyják az országot és az "új világba" mennek, ám ez csak egy évvel később következett be.
Az idő telt újfent, és a hold rohamosan növekedett, míg el nem érte teljes nagyságát, ekkor a fiú úgy intézte, hogy sötétedés előtt semmiképp se érjen haza, emlékezve a titokzatos vérfarkas óva intésére. Kibiciklizett a faluból, és egy híd alá bújva várt. Amikor a hold teljesen feljött érezte, hogy bordái és gerince, és minden csontja a bőréhez feszül, arcának csontja megnyúl, gerince meghosszabbodik, kéz- és lábfeje összemegy. Kis idő elteltével a folyóhoz battyogott, a négy kézlábon járás művészetét még nem tanulta ki teljesen, és a tükörben látta, hogy egy normális méretű sarki farkas néz vissza rá, felemás szemekkel. Ám ekkor eszébe ötlött, hogy a szülei biztosan keresni fogják majd, és ő maga sem tudja, hogy mihez kezdjen most. Eszébe jutott a vérfarkas ajándéka, a suttogás, és megkísérelt vele beszélni, de nem sikerült. Elkeseredett. Ám ekkor meghallotta az ismerős hangot újra, egy hónap után, de most csak ennyit szólt: "Vadássz!" Aminek engedelmeskedett is, azok után mindig egy hónapban egyszer sokáig biciklizett, és nyulakra, mókusokra vadászott. A szüleinek azt hazudta, hogy egy barátjánál alszik ilyenkor.
Mindez egy évig tartott Svédországban, majd négy évig Amerikában. Majd a negyedik év elteltével, mikor újra telihold lett, az ifjonc, aki immáron koránt sem az a kölyök, aki volt még odahaza, hanem a kortársaitól sokkal magasabb és izmosabb tinédzser. Mikor újra telihold lett észrevette, hogy a változás folyamata nem indult el. Nem értette miért. Mivel nem tudott hova tanácsért fordulni, így öt év után újra megpróbálta felkeresni az egyetlen vérfarkast, akit ismert, és meglepetten vette észre, hogy ilyen nagy távolságban is sikerült szólnia hozzá, ezúttal hangja már halkabban csengett, és nem is volt annyira dörgő:
-Minden ifjoncnak csupán csak az első öt évben van szüksége a teliholdra, hogy változhasson. Az ötödik év után már felnőtt vérfarkasnak számítasz, és akaraterőből tudsz változni ott, és akkor, amikor csak szeretnél.
Így megnyugodott, hogy végre valahára megszabadult ettől a nevetséges szabálytól.
Újra elrepült az idő, még 9 év eltelt. Az idők során kifejlődtek természetfeletti érzékszervei, látott a sötétben, a legnagyobb tömegben a leggyengébb illatot is ki tudta venni, és akár egy kilométerről is meghallotta a pillangók szárnyának suhogását. A Tinédzser az általános után elvégezte a gimnáziumot, majd egy kertészeti egyetemen évfolyamelső lett, és csatlakozott is egy kertészcsapathoz, akik a környéken tartották fenn a gazdag ficsúrok magánkertjeit és közparkokat.
Egy napon, mikor hazaért, érezte, hogy valami nincs rendjén, idegenek szagát érezte a házból, két idegenét.
A lehető legapróbb nesz nélkül nyitotta ki az ajtót (hála égnek, hogy karban tartott a házban mindent, így az ajtó is rendszeresen látott olajt, így azt a legélesebb hallású kutya se hallotta meg, ha kinyitották), ahogy belépett, a gyomra felfordult, vér szagát érezte, ami a belső szobából érkezett, ahol a nappali is található. Ez mellett igen hangos zörgés jött az emeletről, tudta, hogy ez igenis messze áll a normálistól.
Nem tudta mihez kezdjen először, de gondolta az lesz a leghelyesebb, ha először meglesi a vér szagának forrását. Bekukkantva a nappaliba igazolódott legrosszabb elképzelése. A szülei feküdtek a televízió előtt, vérbe fagyva. Több se kellett neki, elöntötte agyát a düh és akarva-akaratlanul is alakot váltott. Felosont a felső emeletre, és belépett a szobába, ahol a két tolvaj korántsem igyekezett lehalkítani munkájuk folyamatát. Ekkor főhősünk hangosabban fújta ki a levegőt, zavarta, hogy nem ő áll a figyelem központjába, és ezzel a művelettel teljes mértékben elérte a célját. A két gazfickó hamar megfordult, és azonnal holtsápadtra váltottak (az ember ösztönösen tesz ilyet, ha egy körülbelül másfél méter marmagasságú farkas áll előtte úgy 3 méterre), egyikük azonnal kiugrott az ablakon, de utána meg is bánta, azonnal. Az első emeletről kiugrani egy csukott ablakon át nem a legszórakoztatóbb dolog, azon kívül, hogy az üvegszilánkok összevagdalták a ruháját és bőrét, még a landolás is megviselte a csontjait, amik úgy látták helyesen, hogy helyenként elengedik egymást, óh, és még ott vannak a lehulló szilánkok, amiből iszonyat balszerencsére utal, ha véletlenül egy nagyobb darab is kitörik, és utánunk repül, mint most. Így ez a betörő szomorú véget ért.
A (még élő) betörő eközben inkább fegyveréért nyúlt, ami leginkább az amerikai hadsereg tengerészgyalogosok késére emlékeztetett, de jelen esetben ez a fegyver annyit ért az ő kezében, mint egy kisgyermek kezében a frissen letört faág, amit kardnak keresztelt el.
A haragtól vezérelve rávetette magát a betörőre, akiben nem tartott sokáig ki a lélek, és igen hamar elhagyta a testet. Ekkor tudta meg főhősünk, hogy az emberi hús nem is olyan rossz, főleg, ha halálra van rémítve már az áldozat.
Mikor elmúlt a haragja, és visszaváltozott, eszébe jutott, hogy halott szülei látványa miatt és a dühkitörés miatt elfelejtette saját nevét, így kénytelen volt új nevet felvenni a hatóságok miatt, hiszen ebben a rohanó világban név nélkül már nem lehet létezni. Először nem tudott mire gondolni, ám akkor eszébe jutott "elődje" és tán épp az ő nevét vette fel: Itazurana, noha egy családnév is kellene, de megfogadta, mivel már nincs családja, így azt nem fogja használni, ez a név Damuhill lett.
Leroskadt a lépcsőkre, nem tudván mit kezdjen, hiszen mindent elvesztett, ismét felzendült fejében az ismerős hang:
-Menj a part mentén délre, találsz majd ott egy várost, élnek ott hasonlók mint te. Kezdj ott új életet.
Így mit volt mit tenni, értesítette a rendőrséget a négy holtestről, de önmagáról nem mondott semmit. Leszaladt a tengerpartra, és elindult dél fele, mikor úgy vélte, hogy elég messze ért és már senki sem láthatja átváltozott és futott egészen addig, amíg újra emberi szagokat nem érzett elölről. Ekkor visszaváltozott, rásétált az útra, és ment egészen addig, amíg egy táblát nem látott: "Üdvözöljük Mystic Shadow-ban."
És itt, gondolta, megkaphatja azt, amit emberek között nem.

Kedves Itazurana!

Gratulálok az előtörténetedhez. Szép színvonalas.

Elfogadom, viszont nézd át a helyesírási hibákat. Ajánlom a Word-öt.

Házat válassz. És megbeszéljük.

Admin!

Az újításoknak megfelel!

Elfogadom, további jó játékot!

Admin!