Park

A lány most kivételesen szórakoztató volt, ahol nyelve, mint a kavics a hegycsúcson megindult lefelé, és egyre gyorsabb lett. Itának alaposan figyelnie kellett, hogy megértse Risa minden szavát, ami sikerült is neki.
-"Én soha nem tartottam attól, hogy valaha a bőröm lesz a tét. Születésem óta képes vagyok bármit megtanulni, amivel csak összehoz a sors. Angolul is csupán unalomból tanultam meg beszélni. Amúgy az a vérfarkas azt mondta nekem akkor, hogy én vagyok olyan ember, aki képes lesz a vérfarkasok rég kirótt útját követni, és nem csak egy vérengző fenevadnak lenni, ami céltalanul mészárol mindent, ami csak az útjába kerül. Attól azonban tartok, hogy én mindkét úton egyszerre járok: a jón, és a rosszon egyaránt. Továbbá, ha jól sejtem pontosan 4 nap múlva lesz telihold. Addig még úgyis van bőven időnk megmutogatni egymásnak, hogy ki hol lakik, bár az én otthonomat nem lehet eltéveszteni. A keleti városrészben van. Másoknak úgy fest, a házat átok sújtja, de én eddig csak előnyöket fedeztem fel benne. Állandóan hó fedi az udvart, és a háztetőt. Éjszaka nem esik új hó, de a lábnyomok eltűnnek. Ma ültettem pár sövénynek való növényt, kíváncsi vagyok mi lesz velük, remélem nem halnak meg, drágák voltak ahhoz. Óh, és ha hozzám jössz, nem kell jobban felöltözni, a hó ellenére nincs hidegebb. Különös, ugye?"
Ez a szöveg is hosszúra sikerült, mint az előző, de talán Risa mondandója is lett volna ilyen hosszú, ha nem hadarja el.

Ita mondandójának első része talán egy átlag embernek talán némi önteltséget tükrözött volna, de az ilyen vonások mögött mindig több van, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Mindenesetre jól megjegyeztem, hiszen ha tudunk egymás múltjáról, akkor talán jobban meg tudunk bízni egymásban. Ami viszont meglepett, hogy halál nyugodtan felajánlotta, hogy találkozzunk máskor is, ezt mondjuk először ki sem néztem volna belőle.
-Rendben, - mondtam végül - én a város nyugati részében lakom, szinte már az erdőben, legalábbis a hirdetésben az állt, csak majd még meg kell találnom - bizonytalanodtam el kissé - de láttam pár képet róla és tele van fával az egész környék, szóval ott tuti senki sem kíváncsiskodik. Habár ha valaki felismer akkor aztán velem is akarnak majd fényképezkedni, mivel otthon, Kanadában modellkedtem egy jó ideig. - próbáltam oldani a feszültségem, pedig gőzöm sem volt arról mi a manóért vagyok ideges - Megadjam a számom, hogy valahogy el tudj érni? "Gratulálok Risa! Remek ötlet! Eszednél vagy? És mit csinálsz ha tolakodásnak veszi és itt hagy mint eb a sz@rát...vagy esetleg átváltozik és átharapja a torkodat. Mondhatom zseniális ötleteid vannak!"

Risa elmesélte, hogy körülbelül merre lakik, de elég bizonytalanul. Ez sem volt meglepő, hiszen csak nemrég érkezett ide. Modellkedés, emlékezett vissza itt töltött gyermekkori éveire: minden olyan lány, és néhány fiú is, akik nem a két kézi munka túl büdös volt, és a feje se volt meg hozzá, hogy tanuljon az modellkedésre adta a fejét. Ezt a gondolatot inkább megtartotta magának. Nem tudta, milyen ritka a városban a vérfarkas, és nem akarta pont a legelsőt magára haragítani. Az erőviszonyok az ő oldala felé hajlottak, ezt valószínűleg mindketten jól tudták, ugyanakkor azt is, hogy a saját fajtája mészárlása csak egy újabb szép nagy lépés lenne a rosszabbik irány felé. Felajánlotta a mobiltelefonszámát, és ekkor nyilallt a felismerés Itába, hogy azt bizony elfelejtett venni. Eleinte úgy vélte, hogy felesleges, hiszen képességével ott, és akkor beszél fajtársaival, amikor csak akar. De mi lesz, ha egy-két nem vérfarkassal is összehozza a sors? A mai világban már bolondnak nézik azt, aki nem rohangál mobiltelefonnal egyik zsebében.
Így zavarában bal kezét tarkójára tette, és szaggatottan felelt:
-"Ma reggel tartottam az első nagy bevásárlásomat, de azt hiszem mobiltelefont elfelejtettem venni. Holnap kénytelen leszek bepótolni ezt a hiányosságot. Addig is nyugodtan megadhatod a számod, képes vagyok pár számjegyet a fejemben tartani elég sokáig, aztán ha meglesz majd a készülék, akkor felhívlak, hogy meglegyen neked is az én számom. De 4 nap múlva már nem vesszük úgyse sok hasznát. Az én módszerem gyorsabb és olcsóbb, ha táv-kommunikációról van szó, még külföldre is."
Kezét elemelte tarkójáról és zsebre dugta. Tudta, hogy ez illemtelenség, de ilyen elnyújtott beszélgetésnél ki foglalkozik már azzal, hogy a másik zsebre tette fél kezét, vagy sem?

Ita kicsit kizökkent. Nem volt még mobilja, de előfordul az ilyen nem? Elvégre nem tarthat mindent észben az ember. Elmondta neki a számom, ami végtelenül egyszerű, én szinte az első pillanatban kinevettem, amikor megtudtam: 20/3965645. A Hold egyre magasabbra úszott felettünk és egy enyhe ködtakaró is ránk telepedett.
- Ita, te szerinted ez a vérfarkas, ami bennünk él az lehet eredendően gonosz, így pokollá téve az életünket, vagy tudjuk befolyásolni indig, és akár áldás is lehet számunkra. Az iskolákban csak mitológiai lényként emlegetnek minket, gonosz gyilkológépként beállítva, pedig a kutatók meg a korabeli írók csak azért írtak ilyeneket, mert ezt látták, és féltek tőlük, vagy mert ismerték a vérfarkasokat, és volt mire építeniük? Az indiánok büszkék arra, hogy az őseik között voltak vérfarkasok, és tisztelettel mesélek az iskoláikban róluk. Szerinted melyik az ami közelebb van a valósághoz? - most nagyon fura kérdéssel álltam elő, igazából ezen rágódtam ezalatt a lassan két év alatt, és most itt állt előttem egy olyan társam, aki többet élt meg, mint én, és talán tud válaszolni, ha talán nem úgy is mint várnám. Kicsit megropogtattam a hátam közben, mert ha nem is nehéz a táskám, de egy ideje már itt álltunk. - Szerinted vannak olyanok a fajtánkban akik szimpla kedvtelésből ölnek? - foglaltam össze egy kérdésbe az egészet, legalábbis reméltem, hogy sikerült összefoglalnom

Ezek után elég érdekes kérdést tett fel, olyat, amire nem lehetett rögtön válaszolni, hanem hosszabb gondolkodási idő volt szükséges hozzá, mint pár perc.
-"A vérfarkas, ami bennünk él? Szerintem nem él bennünk semmi. Az átváltozással csupán egy más fizikai állapotba kerülünk, nem pedig testet váltunk. Így a farkas ugyanaz, mint az ember, csak másképp néz ki.
Én mindig azzal nyugtattam magam, mikor gonosznak éreztem a képességeimet, hogy a vérfarkas lét az áldás, és a vámpírság az átok. Hiszen nézd meg a mitológiás könyveket. Nem tudom mennyi igaz belőlük, de míg minket csak az ezüst bánt, addig a vámpírokat mennyi minden? Fokhagyma, szentelt víz, kereszt. De mondom, nem tudom ebből mennyi igaz, és az, hogy minket valóban sért-e az ezüst... azt nem akarom kipróbálni.
Ahonnan én jövök, ott minket a világvége, a Ragnarokr előhírnökeinek tartanak. Minket ott Fenrirnek neveznek, vagy Loki második gyermekének. Loki számos másik gyermeknek adott még életet. Az első volt Hel, ő a pokol úrnője, aztán Fenrir, Jörmungandr, a kígyó, és végül Slepnir, a nyolclábú lónak.
A történet szerint, mikor eljön a Ragnarokr, akkor Fenrir végez majd Odinnal, és Odin fia, Víðarr öli meg Fenrir-t. Ám Fenrir mindaddig nem tud szabadulni börtönéből, amíg a fiai nem teljesítik a sorsukat. Azt, hogy Sköll utolérje a Napot, és Hati utolérje a Holdat, és bekebelezve azokat Fenrir kiszabadulhat.
Ezzel arra próbáltam célozni, hogy a mitológia nem jó forrás, ami felé fordulni kéne, hogy megtudjuk, mi is az igazság. Hallottam olyat is, hogy átokkal is lehet vérfarkast alkotni. Valami Görög királyt sújtottak vele és félig ember lett, félig pedig farkas, és letaszították a trónról.
És még valami, a képességek nem alapjában véve gonoszak, vagy jóságosak, hanem ahogy használjuk őket. De ha hagysz nekem egy kis gondolkodási időt hagyni, akkor talán egy szebb választ is tudok adni, nem holmi helybéli mesét, amivel a gyerekeket rémisztgetik."
Attól tartott kezdett egyre többet dumálni, és ezzel eluntatva Risát. Meg már későre is jár. Köd ült a parkra, és rossz érzése támadt. A ködtől ő se látott olyan messzire, és még nem tudta mennyire nesztelen a gonosz a városban, azt se, hogy melyik illat tartozik ellenséghez, és melyik semlegeshez. tény, ami tény, könnyű áldozatok voltak odakinn, ideje volt haza indulni.
-"Nem szeretnélek elküldeni, de közeleg az éjfél, és valakik, a fiatalokon kívül olyankor igencsak aktívak. Mint mondtad, az erdőben nyugodtan lehet vadászni, de én még idebenn nem szeretnék vérontást rendezni. Azt hiszem jobb lesz hazaindulnunk, neked is még meg kell találnod a házad, ha gondolod, segítek felkutatni."

Ita kivágta magát és olyannal rukkolt elő ami minden egyetemi tanárt földhöz vágott volna. Szó ami szó, nagyon jól kezel minden helyzetet. És valóban a köd megvastagodott körülöttünk, és nagyon besötétedett. Ita felajánlotta, hogy segít megtalálni a házam, de ezúttal, őszinte sajnálatomra vissza kellett utasítanom.
- Ne haragudj, de ha most még velem elkezdesz kóvályogni, a fene se tudja, mikorra érünk oda, és te mikorra érsz utána haza, és persze abban sem lehetünk biztosak, hogy nincsen-e rossz akarónk a következő sarkon, jó meglehet ha ketten vagyunk akkor nem nagyon támadna meg, és ha egyedül sétálunk akkor meg talán nagyobb esélye van, de ha ketten két irányba megyünk, akkor nem hinném hogy azonnal osztódásnak indulna, és mindkettőnket elkapna. - fájt a szívem, hogy ezeket kellett mondanom, de úgy hittem pillanatnyilag ez a helyes...vagy mégsem?...

Risa visszautasította felkérését, hogy hazakísérje, annyi baj legyen, ha ő úgy érzi, hogy tud magára vigyázni, ha meg mégis baja esik, majd jön hisztériázni.
-"Hát akkor én nem is szaporítanám tovább a szót. A mielőbbi viszontlátásra."
Azzal, noha elég közel álltak egymáshoz, Ita bal kezét a magasba emelte, feje fölé, és eszeveszett integetésbe kezdett, mint mikor a kisgyerekek integetnek a magasan szálló repülőgépeknek.

Ita könnyen vette, hogy visszautasítottam, aztán elköszönt, és ott álltam még tőle max 40centire de olyan heves integetésbe kezdett mint egy kisgyerek ha az égen repülőgépet lát.
-Nos akkor szép estét! - és hogy a helyzet "komikumát" növeljem adtam a jobb arcára egy puszit, a balra nem mertem, hátha fejbe kólint, aztán megfordultam és futásnak eredtem, de úgy húsz méter után visszafordultam, és úgy kiabáltam neki: " A mielőbbi viszontlátásra! " - utánoztam az akcentusát. Aztán visszafordultam és futottam, egészen a nyugati lakónegyedig meg sem álltam.

//Nyugati lakónegyed/Utca//

A komoly, és laza hölgy ezek után átváltott nevetségesre. Megpuszilta Ita arcát, aki azon nyomban elvörösödött, hála az éjszakának, ezt nem lehetett látni, ugyanis világos haja csak adott volna a kontrasztra, és úgy most olyan színűnek tűnhet, mint egy jól megérett paprika (a piros fajtából). Ennek hatására azon nyomban abba is hagyta az integetést. A lány futásnak eredt, majd pár lépés után visszafordult és kiabálva elköszönt. Több sem kellett, mint egy üvöltöző lány a tökéletesen csendes éjszakában, aki ráadásul, Isten se tudja miért, igyekezett úgy kiabálni, hogy a lehető legtöbb nyálat zúdítsa maga elé.
"Ha minden egyes elköszönés így fog menni, akkor inkább jobb, ha sose búcsúzok el tőle."
Amint a lány újra futásnak indult, ő sem váratott sokáig magára, elindult hazafelé.
Menet közben arcának jobb felére helyezte kezét, ahol a lány megpuszilta. Sose puszilta meg még lány, az édesanyján kívül. Ekkor rossz érzés fogta el, hogy megint a szüleire gondolt, tudta jól, hogy éjszaka megint nem lesz nyugodt álma.

/Keleti lakónegyed, Ita lakása/

A park csöndes volt, egy lélek sem járt benne, én meg csak körbesétáltam, meg-megálltam, hátha összefutok mégiscsak valakivel, de hiába. A park tökéletesen üres volt, mintha kifújták volna belőle az életet. Úgy döntöttem megpróbálkozom a lovardával, hátha ott van valaki.

/Lovarda/

Besétáltam a parkba, csak úgy, mint máskor tettem volna. Az egyszerű ruhámban Szépen siklottam befelé a park közepén álló tavacskához. Gondolataim csak úgy pörögtek, és próbáltam kitalálni, hogy miért van ennyi változás ebben a városban. A lykae-oknak nem itt van a helyük, mégis felütötték a fejüket itt. Leültem a tavacska szélére, majd próbáltam a hangokra koncentrálni.

A Parkban zajlott az élet, főként az iskolakerülő diákok voltak itt minden évfolyamból.
Szabad ülőhely nem akadt, de Ita észrevett egy szabad helyet egy asztalnál, ahol 3 afroamerikai tinédzser üldögélt, és olyan érthetetlen szlengben beszéltek, amit Ita nem értett.

Csendesen dúdolgattam a kedvenc számomat, mikor ismerős szagot libbentettem felém a szél. A fejemet azonnal arra kaptam, és meg is láttam a korcsot. Hihetetlen, hogy egy szabad percem sincs tőle. Miért nem mennek oda ahová tartoznak, az erdőbe! Lassan felálltam a tó partjáról, és oda sétáltam. A diák lányok, akikkel együtt ült, szinte észre sem vettek minket. Csendesen megálltam a lykae előtt és a szemébe néztem.
-Lenne kedved sétálni velem? Egyébként bocsi a múltkoriért, csak megijedtem. Cecilia Cara vagyok.-mutatkoztam most már be, és kezemet a srác felé lendítettem finoman, bízva abban, hogy nem akar megkóstolni, és bemutatkozik ő is. Aztán meg eloldalgunk valamerre, ahol nincs fültanúja a beszélgetésünknek.

Az adásvételi szerződés papírjai bonyolultak voltak, de nem a számára. Látta, hogy a lányok néha-néha rápillantanak, hogy mit is olvas, de aztán undorral vissza is fordultak társaikhoz. Rákezdett volna kitölteni az üres helyeket az adataival, ám ekkor két dolog is történt. Az egyik, hogy a "padtársai" most feszülten figyeltek. Valószínű bármi pénzt megadtak volna személyes adataiért.
A másik, hogy ismerős, és nem szép emlékeket felidéző szag jutott a levegőbe.
"Tán az egyik lány meghalt?" Gondolta, de nem. Azt már előbb megérezte volna.
-"Lenne kedved sétálni...?" Kezdődött a szöveg, és Ita ijedten feltekintett a három lányra, hátha valamelyik hozzá beszél, de amint megpillantotta a hang tulajdonosát rájött, hogy valóban jól emlékezett és a vámpír-lány nem afroamerikai.
Bemutatkozott. Cecilia Cara-bak hívják, és sétálni szeretne. Csapda, tudta jól, de mivel nem értett a csapdákhoz, így az tűnt a legjobb módszernek a hatástalanításához, ha belesétál és aktiválja azt, majd reménykedik, hogy túléli.
A lány a kezét nyújtotta. Ita kezet rázott a hideg, pulzus nélküli jobb kézzel, majd röviden bemutatkozott:
-"Ita vagyok." A név hallatára a diáklányok hatalmas örömben törtek ki. "Amúgy semmi baj nincs, gondolom ebben az állapotban is érezheti magát az ember döglött halnak.
Felőlem elmehetünk sétálni."
Azzal felállt, a papírjait beledobta kis szütyőjébe, és a lányok nagy szomorúságára felkészült, hogy kövesse a Cara-t.

-Örvendek Ita.-mosolyogtam a srácra, majd miután kezet ráztunk, kissé odébb álltam, hogy fel tudjon állni, a diákok nem éppen zavartak, így el is fordítottam a fejem.
-No és mihez lenne kedved? Esetleg kisétálhatunk az erdőbe, vagy beülhetnénk valahová.-adtam pár ultimátumot, hogy merre csavaroghatnánk. Most semmit nem volt kedvem tenni, de végül a diák lányok hangos csiripelésbe kezdtek, így gyorsan magammal húztam Itát, hogy mielőbb eltűnjünk onnan, jobbnak láttam kimenni az erdőbe, ott mindig nyugalom van.

//Mystic Forest/Az erdő//

Kézrázás közben mosolygott. Illik ilyenkor, de Ita valahogy nem bírta rávenni magát, hogy a közömbös arckifejezését akár csak egy pislogással megváltoztassa.
Felállt, és gondolta, hogy nem tetszhetett neki, hogy a "rajongó tábor" kifejezi a véleményét, így karon ragadta és elkezdte ráncigálni a park másik széle felé.
Ita rájött, hogy a lány alapvetően nem tuskó, de hibbantnak még mindig az.

//Mystic Forest/Az erdő//

A lány besétált a parkba azokkal a gondolatokkal, hogy kimozdul megy kicsit a lakásából mert már nagyon is unta magát otthon. Lassú léptekkel megy át a parkon míg el nem érkezik egy padhoz ott nem volt éppen senki. Nem voltak sokan a parkban, hiszen ér be volt sötétedve már csak a lámpák fénye világította be a park fontosabb részeit. Isobel egy padra ült le egy lágy szelő borzolta szoknyáját a lánynak. A távolból, egy fa odva irányából Isobel bagoly huhogásokat vesz észre gyorsan fejét oda is fordítja egy kissé meg is ijedt előre mert nem éppen tudta, hogy abban a pillanatban mire gondoljon mi lehet az. Nem ismer még senkit a városban, hiszen most érkezett ide nincsen telihold az még messze van nem rég volt így hát nem kell átalakulnia. Érzi a félelmet amikor közeledik a telihold mert még mindig nem tudott belenyugodni abba a dologba, hogy azon az éjszakán átalakul egy szörnyeteggé aki gyilkol a túlélésért. Tudja, hogy az nem történhet meg vele,d e akkor is benne van a félelem az iránt, hogy mi történik vele ha majd egyszer nem tud vissza változni emberré.

Csendesen léptem be a parkba, ahol már sötét volt, ám a szellő furcsa illatot sodort felém, így elrejtőztem egy fa mögött, és úgy értelmeztem a számomra új illatot, végül tovább indultam. Megláttam egy leányzót, így arrafelé sétáltam, majd megálltam a lány előtt.
-Szia, új vagy? Még nem láttalak errefelé.-persze nem kötöttem az orrára, hogy már tudom is, hogy egy vérfarkassal van dolgom, de teljesen mindegy.
-Alex vagyok.-mutatkoztam be, és figyeltem a lánykát.

A lány észre vett egy fiú az oda is ment elé majd pár kérdést intézett fele a lánynak eszébe jutott egy két gondolat föl csillant a szemében a fény, hogy talán ez az éjszaka nem is lesz számára olyan unalmas, mint ahogyan ő azt gondolta. A fiú arcára néz majd megszólal úgy döntött, hogy inkább előbb bemutatkozik, mint más kérdésekre válaszolna.
- Szia Alex engem Isobelnek hívnak, igen új vagyok még itt nem régen költöztem ide a városba.
Nem volt neki észre venni a fiút mivel, hogyan vérfarkas egy furcsa dolgot érzékelt amit nem egészen értett, hogy mi az. Nem tudja pontosan, hogy mi nincsen rendben a fiú körül, de azt érzi, hogy veszély leselkedik rá ezért egy kicsit óvatosabbá válik. Ez az érzés még nem fogta el őt, nem tudja, hogy mi az nagyon fiatal még csupán az utolsó holdtölte előtt egy nappal változott át.