Lovarda

A park egyik legtávolabbi részén található a lovarda. A boxok többségében mindig tele vannak. A lovagolni vágyók mind szívesen jönnek ide.

Az istállóban sok ló volt, de pár bokszból hiányoztak a lovak, ahogy kipillantottam, rájöttem, miért. Éppen óra volt, diákok ugrattak,én meg lesétáltam a pályára és csak figyeltem őket, hogyan ugranak, az oktató tanácsadásait, néhány bakit, érdekes volt, hogyan örültek a fiatalabbak a jól sikerült ugrásoknak.

Lassan sétáltam ki a parkba. Lassan a fák között battyogtam és néztem a csodálatos sötétséget. A hold ragyogott az égen és a csillagok meseszépek voltak. Egy korhadt fa hevert az út közepén. Odasétáltam hozzá, majd leültem és úgy csodáltam az eget és a természetet. Tudtam, hogy a fák még élnek, szinte hallottam, ahogy egymással beszélgetnek. Hisz attól, hogy tél van nem haltak meg, csak most pihennek.

Egy lány sétált a fák között, aztán leült. Mivel az oktatásnak úgyis vége volt fogtam magam, és odasétáltam hozzá. Úgy tűnt a természeten mélázik, így, csak mikor odaértem, akkor köszöntem rá.
-Szia! Te mit csinálsz itt egyedül?

Egy női hang hozott vissza a valóságba. Hirtelen szólalt meg mögöttem így megijedtem.
- Ő...Csak sétáltam egyet. Most jöttem nemrég és...- Kezdtem, de gyorsan abba is hagytam. Minek magyarázkodjak egy ismeretlen embernek.
- És te mit keresel itt egyedül?- Kérdeztem és félre billentettem a fejemet.
- Veszélyes este kint kószálni, nem gondolod?- Néztem rá, majd felálltam.
- Azt hiszem megyek, is. Szia.- Köszöntem el tőle, majd elindultam a lakásomba.
// Nyugati lakónegyed/Elena Lakása//

Z elég csípős kedvében volt, de valahogy éreztem az okát. Az a baja, hogy titkolózom előtte, de azt nem tudja, hogy csakis miatta teszem. Csak egy ártatlan kis meglepetés lesz ...., de Zo ilyen, és én így szeretem.
- Most hunyd be a szemed. - kértem és ő engedelmeskedett. Elvezettem az istállókig, majd elvettem kezemet a szemiről. Tudtam, hogy a szagból már rájött hova hoztam, de azért némi csodálkozást véltem felfedezni gyémánt szemeiben.
- Most pedig azt csinálsz, amit akarsz. - mondtam és széttártam karjaim.
- És természetesen én is szolgálatára állok kisasszony. - hajoltam meg mosolyogva. Aztán csak kíváncsian fürkésztem porcelán arcát.

Furcsa volt, hogy Rom azt kéri csukjam be a szemem. De végül még is engedtem, hogy ő vezessen, de hát na... Így is rájöttem, hogy hová készül vinni, de a meglepetés akkor is jól esett, így boldogan öleltem át Romeo nyakát, és csókoltam meg édesen.
-Köszönöm...-suttogtam, és újra körbenéztem. A menny országban éreztem magam, főleg ahogy végig néztem a lovakon... Rom szavait is hallottam, de most túlságosan lefoglalt az, hogy rájöjjek, miért is jöttünk ide, meg hogy melyik gyönyörűséget válasszam. Így kezdtem el járkálni a bokszok között, és figyeltem a lovakat, próbáltam felfedezni mindegyiknek a különlegességét. Végül egy fekete kancát választottam ki, akinek sütött a szeméből a büszkeség. Nem ijedt meg attól ami vagyok, és okos szemeivel barátságosan nézett. Így lassan felnyergeltem, majd fellendültem a nyeregbe.
-Te is jössz lovagolni?-néztem le szerelmemre, akit eddig kicsit elhanyagoltam, majd lépésben elindítottam a kancát, újra fiatalnak éreztem magam, és jól esett a lágy szellő is. Természetes, hogy nem fogom kihagyni ezt a lehetőséget. Olyan nincs, hogy én ne lovagoljak.

Végigment a boxok közt és kiválasztott magának egy fekete kancát. Eszembe jutott róla régi csődöröm, Tenebre, aki már jó régen elpusztult. De azért jó paci volt, a legjobb, amelyiken valaha ültem. Z megkérdezte én nem lovagolok-e.
- Hát....., legyen. - mosolyodtam el és végignéztem a lovakon. Odamentem az egyik boxhoz és elkezdtem felnyergelni a lovat. Bár csak pár fehér rész volt a barna szőrén, a hátsója táján, azért én tudtam, hogy egy hős Appaloosával van dolgom. Felpattantam a nyeregbe és Z-t utólérve lépegetésre irányítottam lovamat.
- Tudtam, hogy örülni fogsz neki. - mondtam. - Arra gondoltam otthon is csinálhatnánk egy istállót, meg egy pályát. Hely van hova, pénz is van rá, időnk is, mint a tenger, miért ne? Mit szólsz hozzá? - kérdeztem kíváncsian szerelmemtől.

Rom végül felnyergelt egy lovat, majd mellém csatlakozott. Ezen jót mosolyogtam. Tudtam, hogy neki is annyira hiányzik a lova, mint nekem Ozi... Annyira boldog voltam, hogy az felért mindennel. Romra pillantottam, miközben hozzám beszélt, én pedig vidáman bólintottam.
-Még szép, hogy jó ötlet... De nem szeretném ha valami balul sülne ki. No de most nem ezért vagyunk itt.-megnyomtam a ló oldalát, és azonnal neki iramodott. Imádtam a sebességet, imádtam, amikor hallom a paták dobogását, és ahogy a vér dübörög a fülemben... Banyek kezdek éhes lenni... De a lovaglást semmi pénzért sem fogom lecserélni, holmi vörös folyadékért.

- Hogy érted, hogy balul sül ki? - kérdeztem, de Z-nek már csak hűlt helye volt.
- Ezt a csajt! - nevettem el magam és az alattam lévő lovat megböktem, mire az vágtázni kezdett. Istenem, de rég ültem lovon!
Csakhamar beértük Zoeyt, de egyszer csak a lovam lassítani kezdett, majd megállt és emelgetni kezdte a bal melső lábát. Rögtön leugrottam és megnéztem a patkóját. Sem laza nem volt és nem is ment semmi közé, ami sérthetné.
- Mi a bajod, szépfiú? - kérdeztem, és vártam, hogy valaki olyan jöjjön a segítségemre, aki jobban ért a lovakhoz, mint én. Nem mellesleg ez a valaki az a személy volt, akiért átélném a poklok poklát, méghozzá a legnagyobb örömmel.

Persze, hogy lehagytam Romot, egy pillanatra beért, majd újra eltűnt, csak a kezem alatt néztem hátra, hogy mi történt, és elhúztam a számat, finoman meghúztam a kantárt, majd visszafordítottam a lovam. Odaügettem Romhoz, és a kezébe nyomtam a saját kantárom, míg leszálltam, és megnéztem a másik lovat. Lassan járatni kezdtem, majd én is megnéztem a patáját. Nagy kerek szemekkel tapasztaltam, hogy minden a legnagyobb rendben, a sétánál sem volt különösebb gond, végig simítottam a ló lábán, semmi melegség. Így felpattantam rá, és kis köröket írtam le vele. Semmi... Az ügetésnél, és a vágtánál sem. Gonosz vigyorral tértem vissza Romeohoz, és fölényesen a lóról kezdtem el beszélni lefelé.
-Felállítottam a diagnosztikát... Romeo Costa túlsúlyos...-kacagtam egyet rajta, majd leszálltam a nyeregből. Odasétáltam a fiúhoz, és megöleltem, majd megpaskoltam izmos hasát.
-Olyan tíz kiló súly felesleg...-állapítottam meg kacagva, majd egy futó csókot loptam tőle.
-Szerintem menjünk haza, és keressünk neked egy kondi termet.-már majd meg fulladtam a nevetéstől annyira jól esett cukkolni egy kicsit, és nem is tudtam abba hagyni, így leültem a pályára, és úgy nevettem tovább.

Megfogtam Z kantárját, mármint a lova kantárját és tartottam, míg a lány megvizsgálta az állatot. Semmi baja nem volt. Azt a piculáját, ez a ló csak hü/yéskedik velem? Végül Dr. Fleming megállapította a diagnózist. Eleinte meglepetten néztem rá, majd sértődötten, azután már csak megvontam a vállamat.
- Talán nem kellett volna meginnom azt a pohár finomságot, mielőtt eljöttünk volna. - nevettem most már én is.
- Tíz kiló? - kiáltottam fel, majd gonosz tekintettel néztem rá. - Adok én majd neked... - mondtam és a fűben ülő lányra vetettem magamat. Csiklandozni kezdtem é ráültem a csípőjére, hogy szabadulni se tudjon. - Hát most hasznát veszem annak aplusz tíz kilónak. - nevettem és kegyetlenül csikiztem tovább.

Olyan diagnózist állítottam fel, hogy még magamat is megleptem vele, persze én szakadtam a nevetéstől, ahogy Romot figyeltem. Olyan jól éreztem magam, ám amikor letámadtak az annyira már nem tetszett.
-Rom... Rom engedj... el... Ez... nem... ér...vé...nyes...-kacagtam ahogy csikizett, és próbáltam ellökni magamtól, ám nem sok sikerrel.
-Tényleg keresek neked egy kondi termet.-vigyorogtam szemtelenül. Olyan kis aranyos volt így. Jajj meghalok érte.... Persze erőfölényben csak eddig a pillanatig volt, egy villámgyors mozdulattal kerültem én fölülre, és hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, úgy néztem Romeora.
-Nos ha már csak ennyi ideig bírod akkor irány edzeni!-kacagtam, majd gyorsan a nyakához hajoltam, és megcsókoltam a puha bőrt.
-Szeretlek...-leheltem halkan, és bele csókoltam a fülébe, olyan hangosan amennyire csak bírtam. Remélem csengeni fog a füle tőle. Aztán kipattant a fejemből egy játék, így szájon csókoltam a fiút, majd megérintettem a karját.
-Ipi-apacs! Te vagy a fogó.-ezzel, mint a nyúl kilőttem, és futni kezdtem a pályán.

Azt hittem, már halálra röhögi magát, amikor fordult a kocka. Én kerültem alúlra.
- Nem is igaz, jó kondiba vagyok! - nyögtem két nevetéshullám közt. Zoey olyan volt, mint akit megszállt a kisördög. Először kényeztetni kezdett, majd belecuppantott a fülembe, ezért egy pár perc erejéig megsüketűltem fél fülemre.
Z fogta magát felurott és elfutott. Gyorsan visszaraktam boxaikba a lovakat és szerelmem után futottam. Egy ideig csak futottam, majd valami levett a lábamról. Semmit sem láttam magam körül, mintha köd lett volna. Éles fájdalom hasított a bal térdembe, amire felkiáltottam. Mi történik velem?

Csak futottam Rom elől, és kacagtam, jól esett most vele lenni, ám a felkiáltásra felkaptam a fejem, és ahogy hátrafordultam megláttam... Egy régi ellenségünk... Sebastian... Az ereimben megfagyott a vér, miközben azt figyeltem, hogy a másik férfi visszafordul Rom felé, a szerelmem pedig a földön van, és ömlik a térdéből a vér, Seb megvágta....
~Rom...~sikította a belső hang, én pedig, mint egy marionett bábu indultam el feléjük. Istenem... még emlékszem mi volt, mikor Seb kihívta miattam Romot... Akkor is rengeteg sérülést okoztak, de nem csak egymásnak, nekem is!
-SEBASTIAN!-sikítottam már rohanva szerelmem felé, épp időben értem oda, hogy Seb meghökkenve megálljon. A kezem Rom térdére tettem, hogy először enyhítsem a fájdalmát, majd megnyaltam a sebet, és az endorfin kiválasztástól a vérzés el is állt. Én persze már tudtam, hogy nem megyünk haza egykönnyen, így tudtam, hogy az apró mágiát be kell vetnem....

Csak a fájdalom éles cikázásait láttam szemeim előtt. Nem tudtam mi történik körülöttem, csak akkor, mikor Z a nevét kiáltotta. Hirtelen összeállt minden. Hát persze, ki más lehetne....! A hajdani udvarló, akiknek nem jöttek össze a dolgai, és rajtunk tölti ki.
- Miért nem szállsz le már végre rólunk Sebastian! Vesztettél, fogadd el. - mondtam neki, s felsóhajtottam, mikor a térdemben a fájdalom rohamosan szűnni kezdett. Mindezek ellenére nem tudtam felállni a földről, de most már mindent láttam, tisztán, élesen. Beleszagoltam a levegőbe, és felnevettem.
- Mi van Seb, rájöttél, hogy gyenge vagy és erősítést hoztál? - kérdeztem szarkasztikusan. Szavaimra előtünt még két erős vámpír a fák oltalmazó sötétjéből. Sebastian csodálkozva nézett rám, de idővel rájött, hogy a képességeim, még így is a segítségemre állnak. ~Drága Z-m, ezt nem biztos, hogy túléljük~ gondoltam magamban.

Láttam Romot a földön, és láttam Sebastiant is, a legrémítőbb az volt, hogy láttam magam előtt mindent. És rohanva igyekeztem a két fiú közé, ami sikerült is. Csak hogy most Rom volt először a földön. Próbáltam a lehető legtöbbet megtenni, hogy jobban legyen, amikor megszólalt csak egy apró sóhajjal nyugtáztam, hogy jobban van. Sebastian persze röhögött az egészen, az viszont nagyon is megrémített, hogy Rom megérezte a másik kettőt. Ez azért gáz.
-Csak Zoey-t akarom, te meg elmehetsz ha akarsz.-mondta Seb, és közelebb lépett, gyűlölködő pillantást vetettem rá, és felálltam a földről, fejben összeillesztettem az egész helyzetet, és felmértem a távolságokat. Seb van a legközelebb, a másik kettő pedig kicsit kijjebb van a hatáskörből, amit nehezen tudnék megoldani. Bár talán még is egyszerű lehet.
-Seb, miért kell ezt?-álltam át arra, hogy átverem, és felé létem egyet. Ő persze gonoszul elvigyorodott, és nyújtotta a kezét. Bekapta a horgot. Csak abban bíztam, hogy Rom átlát a helyzeten, no meg, hogy nyugton marad nekem, mert akkor mindent elront. Lassan Seb felé nyújtottam a kezem, és hogy lássa egy bocsánat pillantást küldtem Romnak, hogy így kell, hogy történjen. Ekkor léptek a színre a "gorillák" Erre vártam, Seb magához rántott, én pedig fejben már kántáltam is a vakító átkot. Akkorra összpontosítottam, mikorra a két ficsúr majdnem elérte Romot, előttük robbant ki a fényesség. Tudtam, hogy most egy pillanatra Rom is vak lesz, én ugyebár elővigyázatosan becsuktam a szemem, miközben kezemmel Seb tőrét csavartam ki a kezéből, majd megvágtam a mellkasát, csak fájdalmat akartam neki okozni, és nem megölni, amíg Seb, meg a gorillái elveszítették a szemük világát, addig odamásztam Romhoz, megcsókoltam, és segítettem neki talpra állni. Régen gyakoroltam már a mágiának eme nemes ágát, így nem tudtam meddig tart a hatása, de Romot a biztonságos bokszok felé kezdtem vezetni.

Megdöbbentem azon, mit tesz Zo, de a pillantásából kiolvastam, hogy csak színjáték. Sejtettem mire készül, ezért amikor a két másik vérszívó felém kezdett futni, gyorsan behunytam a szememet. Nem tudtam mi történik a fényességen túl, csak a kiáltásokat hallottam. Megéreztem Zo meleg karjait és gyorsan el is indultunk az istálló felé. Semmit sem lehetett látni a nagy fényességtől, ezért behunytam a szememet (Z úgyis vezetett) és összpontosítottam.
- A szőke, magasnak fáj a legjobban, ehes. Az lacsony barna rájött a turpisságra, neki nem sokat ártottunk, de menekülni akar. Sebastian pedig már éledezik, lassan kiér a fény hatásköréből, és.... holtan akar látni engem, már eltökélte magát. - tudósítottam lelkesen. - De hát ez eddig sem volt új.
Lassan beértünk az egyik boxba, ahol leültem egy szénabálára. Zoey kifelé nézett.
- Z, inkább gyere, gyógyítsd meg a térdemet, mert így nem tudok harcolni. A kintieket majd mondom én. - kértem, mire odajött. Újra lehunytam a szemeimet.
- Seb össze van zavarodva, de sejti, hogy itt vagyunk, téged ismerve. - mondtam. - Elindult, erre tart, de meg messze van...

Igen megtettem mindent, már csak Romot kell biztonságba helyezni, út közben szépen tudósította nekem a helyzetet.
-Jaj, inkább maradj csendben.-korholtam, hiszen nem akartam tudni arról, hogy Seb mit tervez. Végül beértünk az egyik bokszba, és Romot leültettem. Kifelé pillantgattam, és figyeltem, hogy melyikük merre van, mire Rom megszólalt. Így egy sóhaj kíséretében oda léptem, és újra megnyitottam a sebet. És hagytam, hogy szerelmem vére kifolyjon a szalmára. Régen volt már, hogy gyógyítanom kellett, lassan a seb fölé helyeztem a kezem, és figyeltem ahogy egyre fényesebb lesz a kezem, ahogy veszem át a fájdalmat Romból. Nem figyeltem arra amit mondott, csak gyorsan megosztottam az agyam, majd egy kérdést tettem fel.
-Mennyire van még messze Seb?-sürgető kérdés volt, amit azonnal meg akartam tudni. Eközben a fényesség lassan kihunyt a kezemből. Rom összes fájdalmát átvettem, már csak a vérzést kell újra elállítani, ahogy megcsinálom úgy hajolok szerelmem nyakához, hiszen ahhoz, hogy azonnal rendbe jöjjön vérre van szüksége. Így kezdem el újra csókolni a nyakát, hogy feltüzeljem arra, hogy a véremet vegye. Hiszen tudom, hogy nem csinálná meg, így egy kis turpisságot bele kell vinni a dologba, ha nem akarom őt elveszíteni, hiszen Seb... Ekkor robbant be a boksz ajtó, én pedig rémülten kaptam oda fejem, óvón öleltem a szerelmem, és úgy sziszegtem a fülébe.
-Kérlek igyál belőlem, máskülönben nem lesz jó!-szemem közben az árnyat figyelte, ahogy Seb egyre közelebb, és közelebb ért. Itt fogunk meghalni, ha Rom nem veszi rá magát, hogy igyon belőlem... Szomorú lettem, Rom még mindig nem csinált semmit, az idő pedig szorított.

Mikor Zo újra felnyitotta a sebet, megint éles fájdalom tört rám. Próbáltam nem oda figyelni, hanem Sebastian gondolatait fürkésztem.
- Az első boxnál van. - suttogtam, mire Z csókolgatni kezdte a nyakamat. Tudtam, hogy azt akarja igyak belőle, de nem voltam képes rá. Soha, mióta átváltoztattam. Amikor kicsapódott a box ajtaja és Seb vérben úszó szemei megtalálták az enyéimet, kezdtem megfontolni, hogy mégiscsak iszom Zoey véréből, mert ha nem, meghalunk mindketten. De nem tettem, mert beugrott egy terv, amely a legjobbnak bizonyult, a lehetőségeimet nézve. Egy pillanatra szerelmem szemeibe néztem, azt sugározva, hogy bízzon bennem és ne tegyen semmit, bármilyen esetben sem.
Azzal megragadtam Zoey-t és a box másik végébe löktem, hogy Seb és közé kerülhessek. Kihasználva a fiú meglepettségét, összeszedve minden erőmet előre rugaszkodtam és megragadtam a lábát. Bele haraptam és olyan mohón ittam a vérét, amilyet még vámpír nemigazán látott. Sebastiannak sosem volt erőssége a gyors reagálás, ezért elég vért ittam ahhoz, hogy szembe szálhassak vele.
Egy karót tartott a kezébe, amit természetesen nekem szánt, de egy gyakorlott mozdulattal kikaptam a kezéből és a gyomrába szúrtam. Nem azért szúrtam a gyomrába, mert amatőr vagyok, és nem tudom, hogy a szívébe kell szúrni, hogy megd"göljön végre-valahára, hanem azért mert nem állt szándékomban őt megölni, csak hatástalanítani.
Seb megbénúlva esett hanyat, mire Z-re pillantottam.
- Mit csináljunk vele? - kérdeztem. Az agyamban még pislákolt a vészlámpa, és mikor rájöttem miért, letörtem Seb karójából egy darabot.
- Itt a másik, megyek elrendezem, te vigyázz rá. - böktem a megbénult vámpír felé és kirohantam az éjszakába.

Hallottam mikor Rom azt mondta, hogy Seb az első boksznál van, tudtam, hogy sietnem kell, de Rom valahogy mégsem ivott belőlem. Nem értettem, és megrémültem, hogy mindennek vége, főleg ahogy Sebastian berontott, Rom pedig a boksz másik végébe lökött, megrémültem, és nem értettem.
-ROM!!!-sikítottam, és rózsaszín könnyeimtől áztatott arccal néztem, hogy mit művel. Hihetetlen sebességgel hatástalanította Sebet, én persze meg sem mertem mozdulni. Még akkor sem, mikor Rom azt mondta, hogy vigyázzak rá.
-Hová mész?-kérdeztem vékonyka hangon, de Rom már nem volt ott. Nem tudtam mit csináljak, Seb ott feküdt tőlem két lépésre, én pedig csak a sötétséget fürkésztem, hogy Rom hol van. Így azt sem vettem észre, hogy Seb kirántotta magából a karót... Már csak akkor eszméltem fel, mikor a véremet vette. Éles fogai átszakították a nyaki ütőerem, és mélyen a húsba is bele vágtak. Viszont az endorfin megtette a hatását ismét, hiszen annyira örültem annak, hogy valaki a véremet veszi, hogy nem tudtam abba belegondolni, hogy nem Romeo teszi ezt.

Mivel képességeim révén, tudtam hol áll a másik vámpír és milyenek a lehetőségeim, ezért aszerint állítottam össze egy gyors tervet. A hátához lopóztam és a tudatlan élőhalottat vesén szúrtam. Amíg az meglepetten próbálta kihúzni a karót, a legközelebbi fáról újabb ágat törtem és az élesebbik felét a szívébe szúrtam. Az felkiáltott és összeesett. Pár perc múlva pora már az esti szellő, könnyü szárnyain lebegett tova. Visszaindultam a boxba, de valami azt súgta vágjak még egy karót, ezért úgy is tettem. Bár valahol legbelül éreztem, mégsem voltam felkészülve a látványra, ami fogadott. Ekkor már nem gondolkoztam, nem számoltam az esélyeimet, csak egyet tudtam, hogy Sebastiannak ez lesz az utolsó éjszakája.
Szótlanul oda mentem melléjük, lerántottam Zoeyról az élősködőt és olyan pontossággal szúrtam szívébe a karót, hogy azt még egy profi vámpírvadász is elismerné.
- Viszlát, a másvilágon! - mondtam és figyeltem, ahogy lassan Sebastian azzá lesz, amelyé mindig is kellett volna, porrá.

Teljesen átadtam magam annak az érzésnek, hogy Seb szívja a vérem. Már csak akkor eszméltem föl, mikor Rom lerántotta rólam. Ijedten húztam össze magam, és figyeltem, hogy megöli Sebet... Igazából tudtam, hogy én is hibás voltam, és meg sem mertem szólalni, csak pislogtam nagy szemekkel.
-Rom ne haragudj... én csak....-nem tudtam megszólalni rendesen, még mindig a vérszívás hatása alatt voltam, csak néztem ahogy Sebastian meghalt, meg sem mertem mozdulni...

Némileg Zoey-ra is haragudtam, bár nem állt szándékomban. Ő nem tehetett semmiről. Mélyeket lélegeztem, hogy lehűtsem magamat.
- Jól vagy? - kérdeztem, mikor megtaláltam a hangomat, bár így is kissé erőtlennek tűnt. Csak álltam és hol Z-re néztem, hogy Seb poraira, hol pedig az éjszakába. Mikor összeszedtem magam szerelmemhez mentem és a karjaimba vettem.
- Jobb, ha most haza megyünk. Elég volt mára ennyi. - montam és elindultam haza felé. Útközben egy szót sem szóltam, csak mentem, mint egy robot. Gondolataim újra és újra vissza ugrottak a történtekhez. Újabb két lény halála száradt a lelkemen.

//Nyugati lakónegyed/Romeo Enrico Costa és Zoey Fleming lakása/Costa & Fleming lakás/A hálószoba//

Tudtam, hogy Rom haragszik rám, hogy nem akar majd innentől velem beszélni. Nagyon megijedtem, Rom kérdésére csak egy erőtlen bólintással válaszoltam. Mikor felém lépett összerezzentem, hirtelen nem tudtam, hogy mit akar, védekezően fel is emeltem a kezem, nem akartam, hogy megüssön. De csak a karjaiba vett, hagytam, hogy kivigyen a bokszból, és elinduljunk haza. Fejemet a mellkasának döntöttem, és lehunytam a szemeimet. Se Ő, se én nem szóltunk egész úton a másikhoz.

//Nyugati lakónegyed/Romeo Enrico Costa és Zoey Fleming lakása/Costa & Fleming lakás/A hálószoba//