Udvar és medence

Az udvaron zöld pázsit, és egy hatalmas medence található.


A kert benyúlik a ház mögötti erdőbe, de ez még nem minden.

Lassan kisétálok a házból, és a kert felé veszem az irányt. Hát nem sok hiányzott ahhoz, hogy hátra essek a döbbenettől. Hol találta ezt a házat Romeo? Végül is nekem annyira mindegy. Lassan sétáltam lefelé, miközben a nyiladozó virágokat figyeltem. Hogy én mennyire imádom a virágokat. Egy régi emlék kép villant be a fejembe, amikor Romeo átváltoztatott vámpírrá... de rég is volt. Leültem a medence szélére, ám nem vettem rá magam arra, hogy bele merészkedjek. Sosem tanultam meg úszni, ez volt az egyetlen fekete folt a becsületemen. De hát senki sem tehet a kisebb félelmeiről. Szóval el lehet nekem nézni. Csak figyeltem a csillogó víztükröt, és próbáltam magam olyan helyzetbe képzelni magam, ahol úszok... Hát sehogy sem ment. Valamiért hiába volt tökéletes alakom, akkor sem tudtam bele képzelni magam egy sellő szerepébe, aki úgy úszott a víz alatt, hogy nem okozott neki gondot a dolog. Na valahogy ez nem lesz soha, hiába kinti medence. Pedig annyira hívogatott a víz... Senki sem tudná elképzelni. Csak én érzem a víz hívogatását, és mégsem mehetek a vízbe, egyszerűen nem lehet... Két apró rózsaszín könnycsepp gördült ki a szemeimből, melyeket gyorsan letöröltem. Engem ne lásson senki se sírni, erős vagyok, hallhatatlan, és nem engedhetem meg magamnak, azt, hogy sírni lássanak.

Zoey kisétált, de nem vett észre. Eszébe jutott a nap mikor átváltoztattam. Én még azóta sem tudom, helyesen tettem-e. A medence mellé ült és bámult a vízbe. Azt tudtam, hogy nem szeret úszni, de hogy azért még sírjon is. Kár, hogy nem láthatok a fejébe, csak ha én is benne vagyok.
Összeszorult a szívem, mikor ezt láttam. Letéptem egy fehér tulipánt és hangtalanul a hátához sétáltam. Tudtam, hogy nem vett észre. Elé dobtam a virágszálat, ami végül a vízben landolt. Gyönyörűszép fehér tulipán volt, olyan, akárcsak ő.

Csendesen ücsörögtem tovább a medence partján, míg egy virág nem landolt a víz felszínén. Egy hófehér tulipán volt. Azonnal felkaptam a fejem, és Romot láttam magam mögött. Azonnal megkeményítettem az arcvonásaimat. Ő csak akkor látott gyengének, ha vele voltam, vagyis... úgy voltunk együtt. Lágyan benyúltam a vízbe, majd kiemeltem a tulipánt. Felálltam, és Rom felé fordultam.
-Köszönöm.-egy halovány csókot nyomtam újra az ajkaira, végül kézen fogtam, és elindultam még beljebb az udvarban.

Felnézett rám és megváloztak arcvonásai.
- Tudod, hogy előttem nem kell erősnek látszanod és szégyenkezned sem. - válaszoltam gondoltára. Tudtam, hogy utálja, amikor a fejében vagyok, de egyszerüen nem tehettem róla.
- Szívesen. - mondtam és viszonoztam csókját. Olyan lágy és törékeny volt, mint a tulipán a kezében. Átöleltem vállait és elkezdtem vezetni a kertbe, amit magam terveztem számára. Ezt az eggyet nem bíztam Melusia gondjaira.
- Nézd azt a sok kicsi életet! - mutattam végig a kerten. - A világ legszebb virágaiból hozattam ide a legszebbeket, csakis neked. - mondtam és megcsókoltam.
- Szeretlek! - símogattam meg gyönyörű arcát.

-Rom szállj ki a fejemből!-néztem rá utálatosan, és kiöltöttem a nyelvem. Huszon hét év van köztünk, és tudja nagyon is jól, hogy milyen vagyok. Egyszerűen hagytam, hogy átöleljen, és vezetgetni kezdjen a gyönyörű kertben. Elámultam, hogy tényleg mennyi csodálatos virág van a kertben.
-Hozattad?-ámultam el, és iménti haragom egy villanás alatt elpárolgott.
-Rom miről nem tudok még?-kérdeztem, és elé álltam, hogy ne tudjon semerre sem menni.

- Igazán tudhatnád már, hogy nem tudok kiszállni a fejedből! - vágtam vissza haragos pillantására. Vagy talán nem volt elég 130 év ahhoz, hogy megismerjen?
- Hát persze, hogy hozattam! Mit gondoltál, ide varázsoltam őket? - néztem rá értetlenül.
- Hogy miről nem tudsz? Miért is kéne neked mindenről tudni? - kérdeztem. - Hogy hogyan teremtettem ilyen szép kis otthont magunknak az legyen az én titkom. - jelentettem ki, de gondolatai, amelyek újra elözönlötték a elmémet, rákényszerítettek a bő válaszra.
- Ismered Melusiát, nem? 1924, Párizs, Louvre. Akkori képzőművész, mostani lakberendező. Igazán jól csinálja a csaj! Az ő segítségével élhetünk most itt, ebben a házban. Na, ez elég kielégítő válasz volt? - kérdeztem gunyorosan. Természetesen ezzel egyáltalán nem állt szándékomban megsérteni Zoey-t.

-Legalább akkor próbáld meg, hogy nem válaszolsz arra amit gondolok.-mondtam neki lassan, majd kérdéseimre végre rendes választ kaptam. Ám a gunyoros hangnem nem igazán gyere be!
-Romeo Costa, most szeretnél gyönyörű ívben repülni a medencébe, vagy bele ugrasz magadtól is?-kérdeztem, és elfojtottam egy kósza gondolatot, hogy legalább ezt ne hallja meg.
-Nos?-kezdtem el dobolni türelmetlenül a lábammal, szememben gonosz fény csillant, és vártam, hogy mi fog történni.
~Komolyan mondom Romeo Costa, szállj ki a fejemből, mert esküszöm, hogy nagyon meg fogod bánni. Még ha az utazás is fárasztott ki, ezt akkor is komolyan gondolom.~ezt most hagytam, hadd ússzon be Rom elméjébe. Erről nyugodtan tudhat, de most mást nem hagyok előre jönni, a dolgok többi része rejtve marad Rom előtt. Utálom ezt a képességét.

- Csak, ha te is velem jössz. - vigyorogtam. Aztán üzengetni kezdett.
- Zo, nem tudom megakadályozni sajnálom. És amúgysem én vagyok a fejedben, hanem te az enyémben. Hidd el, nem mindig szeretném hallani a gondolataidat. De nem tehetek ellene semmit. És ezt már ideje lenne megértened. - mondtam neki nyugodtan.
- Hát igen, általában én is utálom. - válaszoltam megint gondolataira. B/sszus, megint elszúrtam. Akkor jöjjön a bűntetés. Hátráltam és levettem az ingemet meg a farmerem. És természetesen a cipőmet is. Mosolyogtam eggyet és a medence szélére álltam. Behunytam szememet és összpontosítottam a vízre a kevésbé idegesítő képességemmel.
Egy kimért hátraszaltó után már a vízben uszkáltam.

-Ne is haragudj, de én nem tudok a fejedben lenni. Hagyjuk már ezt a hüŁyeséget.-mondtam kissé unottan. Ám ahogy válaszolt a gondolatomra, már húzódott is az a bizonyos fagyott mosoly az ajkamra.
-Ugrás!-kacagtam, és élvezettel figyeltem, ahogy egy szál alsóra vetkőzik, majd a vízbe ugrik.
~Ezt is utálom... neki bezzeg nincs problémája a vízzel. Áhh!~szakadtak fel újabb gondolatok az elmémben. Elfordultam a medencétől, majd újabb könnycsepp jelent meg a szememben. Azonmód száműztem onnan, és futni kezdtem a ház mögötti erdő felé. Még magamat is megleptem ezzel a kirohanásommal. Mikor már biztos távolságban tudtam a medencét elengedtem magam, egy rügyező tölgynek dőltem, és megállíthatatlanul sírni kezdtem.

Végre sikerült megnevttetnem. Hiretelen megfordult, majd elrohant. Na, hát ezt tényleg nem értettem. Nem ugrott be semmi, vagyis nem rám gondolt. És ez megnehezítette a dolgomat. Kikószálódtam a vízből. Felhúztam a gatyámat és a cipőmet és a felsőmbe megtörölköztem. Hálát adtam, hogy a vámpírok nem fázhatnak!
Nem tudtam merre szaladt, de hamar kiderítettem. Összpontosítottam és már meg is volt.
Lassan elidultam és a tölgy másik felének dőltem.
- Ha nem mondod el, mi bajod, nem is tudok segíteni rajtad! - mondtam csöndesen. Karba font kézzel vártam a reakcióját.

Csendesen sírdogáltam, majd Rom hangjára össze rezzentem. Vagyis nem csak össze rezzentem, el is léptem a fa mellől, és szembe fordultam a fával. Rom válla pihent a fa másik felén.
-Ha elmondom, nem fogsz segíteni, maximum kinevetsz!-szóltam vissza még sírós hangon.
-Rom ezen amúgy sem lehet segíteni!-magyaráztam fátyolos hangon, majd megkerültem a fát, és szembe álltam vele. Lemondóan lehajtottam a fejem, és lassan hozzá bújtam. Nem akartam, hogy megtudja amit már lassan száz harminc éve őrzök magamban. Még csak az kéne. Csak ne kezdjen el faggatózni.

- Valóban? Honnan tudod? Mondd, Z! Hányszor nevettelek én már ki téged, amikor ilyen dolgokról volt szó? - kérdeztem, aztán megjelent előttem. Úgy nézett ki, mint aki már a fehér zászlót sem képes a kezében tartani.
- Mindenre van megoldás! Azt hiszem, ezt már tapasztalhattuk egy évszázadon keresztül. - mondtam, majd mikor hozzám bújt átöleltem. Megcsókoltam szőke haját és cirógattam az arcát.
- Most legalább annyira idegesít, hogy nem tudom mi bánt, mint téged, amikor azt állítod, hogy a "fejedben vagyok". - magyaráztam halk, rekedtes hangon.

-Tudom, hogy még egyszer sem nevettél ki, de még is ez más...-motyogtam, de már a karjaiban voltam.
-Nem Rom erre nincsen megoldás, én félek...-ebben a pillanatban megálltam, tudtam, hogy bele kezdtem a dologba, és átkoztam magam, hogy Rom karjai között ilyen gyenge vagyok.
-Nem is baj, hogy nem látsz bele a fejembe. Ez had legyen az én gondom.-mondtam, és felnéztem a szemébe, azok a szemek... Rom ha ez így fog folytatódni, nem ezt a bajomat fogod megtudni, hanem egyből a házba megyünk... Imádok a szemeidbe nézni. Ezt nem küldtem el, de tudtam, hogy tudni fogja, mert vele kapcsolatos, egyszerűen elpirultam ezzel is kb, egy liter vért használva el arra, hogy ilyen kislányos dolgot műveljek, eközben szememmel már régen levetkőztettem képzeletben a férfit, aki azt akarta, hogy örökre vele legyek, és megtette a kellő lépéseket.

Z kétségbe volt esve, de mikor a szemeimbe nézett, látni kezdtem a gondolatait. Hát persze, nekem voltak címezve, direktbe. Én szakítottam meg a szemkontaktust, mivel nem bírtam tovább magamban tartani és felnevettem.
- Jézusom Zo, milyen mocskos gondolataid vannak! Csak úgy letepernél egy olyan ártatlan és védtelen, de legfőképpen neked köszönhetően teljesen vizes srácot, mint én? Hát tisztességes lenne az? - mosolyogtam kajánul és újra felnevettem. Megcsörrent a telefonom, de a kijelzőre pillantva visszadobtam a hívást. "Most nem alkalmas." magyaráztam meg egy sms-ben tettemet.
- Na szóval, hol is tartottunk? - kérdeztem.

Rom megszakította a szemkontaktust, és egyszerűen kiakadt attól, hogy mire gondolok.
-Ó szóval már álmodoznom sem szabad?-kérdeztem, és ajkamat lebiggyesztettem. Egy telefon csörgés zavarta meg a beszélgetést, Rom kinyomta a telefont, majd dobott egy sms-t, és vissza tért a kérdezős figurához.
-Hol is tartottunk?-kérdeztem vissza, és szememmel újra rabul ejtettem az övét.
-Majd megtudod.-öltöttem ki a nyelvem, majd lassan, hosszan megcsókoltam.
~Csak hiszed, hogy el fogom mondani, hogy hol tartottunk.~gonoszkodtam gondolatban, majd végig simítottam izmos testén, és kifésültem egy vizes tincset az arcából.

- Ó, dehogynem szabad! - vigyorogtam. Szólni akartam, de Z letámadt.
- Ha tudtam volna, hogy ennyire gonosz vagy, 1883-ban messzire elkerültelek volna. - cukkoltam, amikor levegő után kapkodva pillanatnyi szünetet tartottunk. Érintésétől kirázott a hideg. A hormonjaim kezdtek az egekbe szökellni. Most miért kell ezt tegye velem?
- Hm...., szomjas vagyok. - jelentettem ki és kacsintottam egyet. Elindultam a ház felé és egy pillanatra visszanéztam. Kinyújtottam a kezemet és vártam, hogy szerelmem megfogja.
- És amúgyis hideg van már kint. - mosolyogtam és már a házban is termettünk.

// Costa & Fleming lakás / Konyha //

-Akkor kerülj el most, hátha úgy jobb!-ütöttem le a magas labdát, és kacagni kezdtem, bírom a humorát, ám azért ne rohanjunk annyira előre. Éreztem, hogy bele remeg az érintésembe, majd az adott kínálaton kaptam is.
-Ötletnek megfelel.-mondtam, ahogy Rom vissza fordult oda futottam hozzá, és megfogtam a kezét, így indultunk el a hát felé.

// Costa & Fleming lakás / Konyha //

Kirohanok az udvarra, és zokogva rohanok tovább az erdős részig, nem akarom, hogy Romeo utánam jöjjön, inkább véget vetek az életemnek. Égjek porrá, vagy nem tudom, csak ne kelljen tovább ezt eltűrnöm, hogy nem szól hozzám. A hajnal is jött, ahogy várni lehetett, a nap azonnal bántani kezdte a szemem, hiszen nem volt rajtam a gyűrű, így ahogy az első napsugarak elérték a bőröm az is égetni kezdett, felsikítottam a fájdalomtól, de hagytam hadd égessen tovább a nap.

Mire kiértem Z már sikoltozott.
- Hogy azt a... - kezdtem rohanni felé és ahogy odaértem felhúztam kezére a gyűrűt. Ellenkezni próbált, vergődött, de nem engedtem a szorításomból. Egy fához préseltem és szídni kezdtem.
- Neked elment a józan eszed, Zoey? Hogy lehetsz ennyire naív, meggondolatlan, felelőtlen... - már nem találtam jobb szavakat, Z pedig sírt egyre keservesebben.
- Zoey, egyetlenem nézz a szemembe! - kértem most már megnyugodva. - Túlreagálod a dolgokat. Én nem haragszom rád, csak egyszerűen hulla fáradt vagyok. Két vámpírt öltem meg, a térdemből egy karó állt ki és ez még nekem is sok! Kérlek értsd meg. Amiért nem beszélek, az nem azt jelenti, hogy haragszom rád! - magyaráztam és magamhoz öleltem.

Már égetett a nap, és sikítottam a fájdalomtól is, majd Rom kezét éreztem magamon, ahogy próbálja az ujjamra húzni a gyűrűt.
-Engedj el... Hagyj meghalni....-sikítottam, de Rom nem engedett, én pedig sírni kezdtem ahogy hallottam a szidalmazást. Nem akartam végig hallgatni, csak vergődtem a karjai közt, és menekülni akartam.
-Nem érdekel... Csak hagyj meghalni... Romeo engedj el...-sírtam továbbra is, végül minden ellenállás megszűnt bennem, és hagytam, hogy Rom átöleljen.
-Csak hagyj meghalni...-hüppögtem hozzásimulva, és már eldöntöttem, hogy sosem fogom elengedni.

Zoey megállás nélkül hajtogatta, hogy hagyjam meghalni. Köszönöm, nem ejtettek a fejemre!
- Zoey! Halgass már! Úgysem tenném, ezt te is tudod! - mondtam csitítgatva. Nem ellenkezett tovább, de azért mondta a magáét.
- Mit csinálnék én nélküled? Te vagy az életem! - mondtam. Tudtam, hogy mindennek én vagyok az okozója és szídtam is magamat miatta, akármilyen hihetetlennek hangzik. Z-nek voltak ilyen kirohanásai, de eddig mindegyiket túléltük.
- Ha nem szeretnélek, és elengedtelek volna, már nem itt tartanánk. Én bolyonganék magányosan, te pedig már rág a sírban feküdnél. És lehet, hogy az jobb lett volna. - mondtam és elengedtem. Elfordultam, hogy ne lássa a kicsorduló könnyeim. Erős, férfi létemre sírok, hát szép...
- Igen, önző voltam, hogy nem hagytam meg neked a boldog életet. Hü/ye voltam és már nem tudom helyrehozni. - motyogtam és elindultam a ház felé. Ököllel belehúztam egy fába, aminek meg is lett az eredménye, de nem érdekelt. - Pedig boldog élete lehetett volna. Egy normális férj oldalán, aki nem kergeti őt a halálba. - mondtam és egy újabb fa esett áldozatomul. Leültem a medence szélére és csak bámultam a vizet, amely lassan kezdett elvörösödni, a kezemből ömlő vér miatt.

Nem tudtam mit csináljak, és nagyon is ellenkeztem az ellen, hogy a gyűrű visszakerüljön az ujjamra. Szüntelenül hajtogattam Romnak, hogy hagyjon meghalni, teljesen elvesztettem a józan eszem, csak azt akartam, hogy végre nyugtom legyen. Persze imádott szerelmem nem hagyott, és próbált megnyugtatni, igyekeztem felfogni mindent amit mond, és a lehető legjobban értelmezni. De valahogy nem tudtam rendesen behatárolni a dolgok valós erejét.
-Nélkülem? Gondolom boldogabban élnél, és nem kéne mindig utánam rohangálnod...-válaszoltam csendesen, majd néztem ahogy szerelmem elfordul, és hallgattam, hogy miket mond. Jézusom... Ennyire hüŁye lennék? Mindig megbántom... Mindig olyat teszek, amit nem kéne... Megütközve hallgattam, hogy miket mond, és elállt a szavam is, ahogy két fát porrá zúzott, nem tudtam megmozdulni, nem tudtam semmit sem csinálni, csak néztem ahogy leült a medence szélére, és ömlött a kezéből a vér.
-Romeo...-suttogtam összetörve, majd lerogytam a földre, zokogni kezdtem, és átkoztam a napot, mikor bele szerettem Romeoba... Ha nem tettem volna meg, akkor nem tartanánk itt, nem pusztítaná magát, és nem lenne szomorú.
~Mindent elrontottam, mindig megbántom... Szerelmem sajnálom, én nem akarom, hogy veszekedjünk, inkább mond azt, hogy menjek el, lépjek ki az életedből... Nem kellett volna megismerkednünk...~gondoltam kétségbe esve, és hagytam, hogy az emlékeim elkalandozzanak azokra az időkre, mikor még úgy volt, hogy nagy hatalmú gyógyító lesz belőlem, és varázsló... Amikor még úgy volt, hogy anyától, és apától tanultam minden apró gyógyító műveletet, és varázst, majd mikor megismertem Romeot, az a sötétség ami hozzá vonzott, a legszebb idők voltak, és teljesen rabul ejtett a fiúból áradó sötétség, elvesztettem a józan eszem, és mindenem neki akartam adni. Lassan felálltam a földről, és Romhoz sétáltam. Lassan leguggoltam mellé majd a kézfejére tettem az egyik kezem, a másik kezem a vállára helyeztem, figyeltem ahogy a kezem újra felizzik, és lassan újra átvettem a fájdalmat szerelmemből. A vállán lévő kezemmel végig simítottam az arcán, egészen addig, míg le nem hunyta a szemeit, ha ez megtörténik, akkor lassan ősi varázslatot suttogok a fülébe, és megmutatom neki a boldog múltamat, azt a részét, mikor belé szerettem. Úgy éreztem, hogy ezzel valamennyire el tudom neki "mondani", hogy mit érzek még mindig iránta. A legelső pillantásommal kezdtem a képsort, mikor megláttam azon a bálon, majd jött a tánc jelenet, végül az első csókunk, majd a vámpírrá válásom. Ezután elvágtam az emlékképet, és lassan elállítottam a kezén a vérzést.
-Nem akarom, hogy miattam legyél szomorú, hogy bántsd magad. Ne haragudj, hogy ennyire kikeltem magamból, csak nagyon megijedtem. Bocsáss meg nekem Szerelmem.-suttogtam a fülébe, majd óvatosan újra simogatni kezdtem.

Z rólam szóló gondolatai elárasztották az agyamat.
- Ne kérd tőlem, hogy kérjem, hogy kilépj az életemből. Te is tudod, hogy azt még legnagyobb kínjaim közt sem mondanám. - mondtam csöndesen gondolataira válaszolva. Odajött hozzám és képekkel elevenítette fel a múltat. Aztán meggyógyította a kezemet.
- Oh, mondd, mitől ilyedtél meg? Mert nem fárasztottam magam pluszba, hogy beszéljek? - kérdeztem ironikusan, amit rögtön meg is bántam. Ilyenkor jobb halgatnom. Z úgy nézett rám, azzal a megtörtséggel a szemében, hogy legszívesebben vízbe folytottam volna magam. A tenyerembe temettem az arcomat. Egy kis idő múlva felálltam és kihúztam magam. Amennyire lehetséges volt abban az állapotban, helyreraktam a gondolataim és érzéseim.
- Bocs, b"nkó voltam! Ha nem haragszol, most elmegyek és alszom egyet. Hulla fáradt vagyok. Ez még nekem is sok volt egy napra! - jelentettem ki és homlokon csókoltam. Lassú, néha bizonytalan léptekkel botorkáltam a szobámba.

//Costa & Fleming lakás / Romeo szobája//

Megmutattam pár dolgot Romnak, de valahogy nem tudom, hogy megértette-e. A gondolataimra válaszolt, de nem akartam válaszolni neki. Ezután egy kicsit beszéltünk, majd Rom ironikusan kérdezett, erre meggyötört szemmel néztem rá, és hagytam, hogy bemenjen a házba. Néztem utána, majd sírva fakadtam. Órákig kinn voltam még, és mivel már rajtam volt a gyűrű így nem tudtam mit csinálni. Megfordult a fejemben, hogy inkább újra leveszem, és hagyom, hogy porrá égessen a nap, ám valamiért mégsem tettem. Egyszerűen képtelen voltam rá. Így csak kinn ültem a medence szélén, és figyeltem a kertet. Mivel úszni sem tudok, így az lenne a legegyszerűbb, hogy vízbe fojtom magam. De igazából fogalmam sincs, hogy mit csináljak...