Gretchen naplója

**Gretchen Rowan Blackrock** Szomb. Feb. 12, 2011 3:31 pm

Új kezdet

Ó igen végre eljuthattam a naplóíráshoz is. Kezdetben megemlíteném, hogy alig két napja vagyok itt. Senkit sem ismerek a lakótársamon kívül. Lishának hívják ez minden, amit még tudok róla. Na de ne foglalkozunk ezzel a lényeg, hogy lesz időm megismerni őt és másokat is, ha a sors úgy akarja. Én meg ajánlom, hogy úgy akarja. Nem szeretnék ellenséget tartani az biztos, ha meg lesz, akkor ez van.
Nem én tehetek róla, hogy mindenkinek más az elvárása. Nekem meg igyekeznem kell vigyázni, mit teszek majd. Ki tudja, mit hoz a jövő? Én nem, de lehet, hogy egy látnok igen. Muris lenne pont itt találkozni eggyel.
Nos, igen miért döntöttem úgy, hogy naplót írok? A helyes válasz az a kérdésre, hogy utálok egyedül lenni, ha meg nem beszélek, akkor legalább itt lesz nekem. Cirka egy napja nem vadásztam, valamennyire látszik, de nem vagyok irtózatosan éhes.
Míg nem történik semmi, vidáman mehet az,, élet” egyenesen előre. Na, jó lehet, hogy egy kicsit hiányzik Marcus, én meg hiába akarom őt visszahozni, örökre egyedül maradok.
Mellette legalább éreztem, hogy kihasználnak, na de most semmi. Egy üresség van legbelül, mintha kitéptek volna onnan egy darabot amúgy is halott szívemből.
Még máig sem értem miért erőszakolta rám a vérét, ha hagyott volna, meghalni most egy kriptában pihennének a csontjaim.
Talán egy társra volt szüksége, akit szerethet, beszélhet hozzá, elmondaná minden egyes panaszát, ha kapott volna tőlem türelmet és megértést.
Hiába mondta el ezerszer,, Szeretlek” én mindig csak annyit mondtam ,, Tudom”. Különös volt sosem kérdezett vissza,, Na és te szeretsz engem?”. A kötelék miatt tudta milyen választ adnék, gondolom én ezért sosem kérdezett rá.
Azt hiszem féltem tőle, csak mert valahányszor hozzám ért próbáltam elhúzódni. Sosem ment igazán. Ha túl közel került semmit sem tudtam tenni. Én meg ostobán a karjaiba dobtam magam, persze ennek az lett a következménye, hogy minden ingét összevéreztem a sírás miatt. Mindig szidást kaptam, amiért elpocsékoltam a vérem ilyen gyerekes dolgokra.
Voltak ám boldog napjaim is, nyugodt és tűrhető azt leszámítva, hogy Marcussal kellet egy ágyban lennem.
Tűrnöm kellet és engedelmeskednem, csak mert ő az atyám, na meg nem akartam, hogy megöljön. Azt mondta bármit megtehet velem akár meg ölhet, ha nem leszek szeretni való kis kutya, akihez bármikor hozzá érhet.
Nem volt ínyemre folyton kielégíteni őt, főleg ha olykor a véremmel fizettem érte. Minden nap adott a véréből, ha jó kislány voltam cserébe kért belőlem. Mindez olyan igazságtalan! Tartotta volna meg magának, az én véremnek meg hagyott volna békét.
Ó igen ez van, ha egy férfi változtat át téged. Csak arra kellesz neki, hogy kihasználjon, majd örökre magához láncoljon.
Nem utáltam ezt azért nem mondhatom, egy részem, ha jól meggondolom vágyott arra, hogy kihasználja, és kedvére azt tegyen, amit akar.
Most valahogy úgy vagyok, hogy örülök meg nem is a halálának. Ő volt az első és lehet az utolsó.
A baj az, hogy néha túlzottan pesszimista vagyok, semmiben sem látom meg a jót vagy azt, amit igazán kéne.
Úgy látom egyelőre ennyi elég lesz, előttem van egy csomó újdonság, amivel még szembe kell néznem a múltat meg igyekeznem kéne lezárni végre.