Az erdő

A vámpírok itt vadásznak. Szép kis ösvények vannak mindenfelé eldugott tisztások és ha az emberfia eléggé messze barangol még egy kisebb patakot is felfedezhet. Az emberek szeretnek errefelé túrázni...

Az erdő sötét volt, egy ember számára talán dermesztő lehetett volna a hideg, de én meg sem éreztem. Az erdőre köd ült, a távolból egy magányos farkas hangját hozta felém a szél. Lassan a télnek is vége, itt a párzási időszak, ilyenkor az egész vadvilág megzakkan. Ilyenkor jó vadászni.
Egy fenyvesben találtam rá a ma esti vacsorámra. Egy beteg őz volt, már alig pihegett, a lába el volt törve, nyilván lezuhant a fölöttünk magasló sziklákról. Gyorsan termettem mellette, és fájdalom mentesen oltottam ki az életét. Egy hangját se lehetett hallani. De éreztem, hogy hálás, amiért megfosztom a szenvedéstől. A tetemét otthagytam a dögevőknek. Visszafelé vezető utamon ezen gondolkodtam el nagyon.
"Egy állat ami hálás azért hogy kioltják az életét. végtére is megértem, hiszen már jó ideje ott szenvedhetett. De mégis ez olyan mintha az állatok között is lennének mazochisták, de ha ez így van, akkor nekem hálásnak kellene lennem, amiért Kristian elvette az emberi életemet? És a születésért hálásnak kell lennem neki? Vajon a vámpírok haláluk után hova kerülnek? Vajon..."

//Keleti lakónegyed/Nana háza//

Csendesen sétáltunk egy darabon, majd mikor kikerültünk a lányok látó és halló köréből hangosan kifújtam a levegőt.
-Gyűlölöm, ha hangoskodnak. Olyan kis senkik.-fanyalogtam, majd végül beléptünk az erdőbe. Mindenemet nyugalom szállta meg, most az sem érdekelt, hogy egy lykae társaságában vagyok. Majd csak megszokom, attól függetlenül, hogy ősi ellenségek vagyunk.
-Egyébként tényleg ne haragudj, nagyon hülyén érzem magam a tegnapi dolog miatt, éhes voltam, és amúgy is fáradt, és eddig azt hittem, hogy Mystic Shadow vámpírok lakta hely, de már látom tévedtem. Tanyát vertetek.-mosolyogtam kedvesen a végén. Semmi hátsó szándékom nem volt, hogy elrángattam ide a srácot, csak gondoltam közelebbről is megismerkedem azzal az élőlény csoporttal, akiket a mieink gyűlölnek.
-És mond csak, te honnan jöttél?-kérdeztem, miközben egyre beljebb haladtunk az erdőben. Végül kiértünk egy kis tisztásra. Ott leültem az egyik fa tövében, majd felnéztem a fiúra.
-Gondolom már rájöttél, hogy mi vagyok.-húztam el keserűen a számat, egyszerűen nem voltam még én sem olyan jó viszonyban a helyzetemmel.

A lány olyan lazán libbent az avaron, hogy a léptei nem csaptak zajt, tán még a lehullott levelek sem hajlottak meg a súlya alatt. Aztán elkezdett nyavalyogni, hogy nem szereti, ha az emberek hangoskodnak. Lehet a lány mizantrópiás? Biztosan ki nem állhatja az emberek közelségét és undorral tölti el őt már a puszta gondolat. Ez eléggé megnehezítheti az ő helyzetét. Cara élete megkövetelte tőle, hogy alkalomadtán igen közel kerüljön emberekhez. Ita ezen a gondolatot majdnem elnevette magát, de igyekezett a lány társaságában egyenlőre érzelmetlennek mutatni magát.
Ismét bocsánatot kért, majd a hibáját ráfogta egy sor tényezőre. Majd feltette eddigi legértelmesebb kérdését: "Már rájöttél mi is vagyok valójában?"
-"Lássuk csak. Szívhang nincs, jéghideg kéz, nulla pulzus, emberfeletti érzékszervek és gyorsaság. Ja, attól tartok igen."
Ez előtt feltett egy másik kérdést is, hogy honnan érkezett. Túl sokat nem akart mondani a lánynak, bár hiába ment volna vissza azokra a helyekre, ott már semmit se talált volna.
-"Svédből jöttem jó pár évvel ezelőtt. Azóta se halt meg az akcentusom, de egy olyan, mint te biztosan észrevetted már ezt."

Pont ahogy sejtettem, Ita tudta, hogy mi vagyok.
-Akkor azt hiszem, nincs mit magyaráznom.-vontam meg a vállam, majd elnyúltam a földön, a nap sütött, bár nem olyan erősen, mint nyáron, fázni nem fáztam, de éreztem a hideget. Azt is megtudtam, hogy ő honnan jött. Ezen alapból elmosolyodtam.
-Ott tuti hideg van.-jegyeztem meg kacagva, már nem is törődtem semmivel.
-Hát az akcentusról ne beszéljünk, de néha igen nyers vagy.-toldottam meg a mondatát, majd észre vettem egy gyönyörű szarvast. Megnyaltam az alsó ajkam, és éreztem az állat illatát, no meg a vére lüktetésére is egyre jobban koncentráltam.
-Hallod?-kérdeztem suttogva Itától, majd fejemmel a szarvas bika felé böktem. Halkan felkeltem a földről, és bemértem a távolságot.
-Ha éhes vagy gyere...-tátogtam a számmal, és lassan megjelentek rajtam a furcsa tetoválások, amik akkor szoktak, ha éhes vagyok, vagy vért érzek. Ruganyos halk léptekkel közeledtem a szarvas felé, az utolsó métereket már futva tettem meg. Végül elkaptam a szarvas torkát, és mélyen bele haraptam. Vártam, hogy Ita is kövessen. vagy csak simán nézze végig ahogy lecsapolom az ebédemet, nem zavartattam magam, finoman felhúztam ajkaimat, és megnőtt tűhegyes fogaimat a potenciális áldozatba mélyesztettem.

Cara nyugtázta a választ, hogy értette, majd hanyatt vágta magát, és elterült az avaron. Ita nem értette, hogy lehet valaki ennyire disznó, hogy egy fehér felsőben fetreng a földes, sáros leveleken, majd úgy meg vissza a városba. Ő inkább a talpán maradt. Fektében elkezdett vigyorogni, majd említést tett a svédországi időjárásra, de hogy az kérdés volt, vagy sem, nem tudta. Erre csupán annyit tudott csak hozzáfűzni, hogy:
-"Hozzászokik az ember egy idő után."
-"Néha igen nyers vagy." Volt Cara következő mondatának vége, és ez is volt benne a lényeg igazából. A sértő szavak az emberek szeretteitől fájnak a legjobban, és Ceciliának komolyan oda kell tennie magát, ha be akarja lopni magát Ita szívébe, de ő erősen kételkedett benne, hogy ez lenne valós szándéka. Biztos örülne a szívének is, de az túl mélyen van, így megelégszik egy artériás ponttal is a teste felszínén: a nyakán, csuklóján, esetleg a combjában lévővel.
A közelben valahol patakopogást lehetett az erdő földjén hallani. Láthatóan Cara is kiszúrta. Mivel neki nem volt annyira életcél az elővigyázatosság, mint Itának, hiszen vámpír lévén nem kellett alakot váltania, hogy "egyen" és mivel lelke sem volt így mit számított neki az erkölcs és a tiszteletadás?
Cecilia az állat felé bökött a fejével, majd furcsa jelek kezdtek el kígyózni a kezén. Hangtalanul hasra gurult, és egy ugrással rá is vetette magát a szerencsétlen állatra.
Odahaza sokat vadászott szarvasokra, mikor már elég idős volt hozzá, és tudta, hogy nem nehéz préda. Cecilia felajánlotta az állatot, de Ita vonakodott tőle, nem szerette a száraz húst. Meg mellesleg a lány is egy gyomorforgató látvány volt véres pofával.
Ita csak közelebb sétált és visszautasítóan megrázta fejét, majd megvárta míg a lány befejezi a szipolyázást.

Ita nem kért a szarvasból, viszont én sem akartam megölni. Gyorsan végeztem is az "evéssel" két liter vér elég lesz egy darabig, maximum megint felkeresem a vérbankot. Még utoljára megnyaltam a két kis szúrt sebet, hogy a vérzés elálljon, majd hátrébb léptem a szarvastól, hogy mehessen a dolgára. Ahogy az állat eltávolodott, úgy és mivel csillapodott az étvágyam a tetoválások is eltűntek. Így fogaimról lenyalva az utolsó vércseppeket, ismét felnéztem a lykae-re.
-Én végeztem.-éreztem, ahogy a fogaim vissza zsugorodnak eredeti állapotukba, majd mély levegőt vettem, és fülelni kezdtem. Nyugodt volt az erdő, és ez így tettszett nekem.
~Meg sem kérdezi, hogy bírok a napon maradni?~ez volt az első gondolatom, de nem szóltam semmit.

(Már megint irányítottad a karakterem! Nem volt véres a "p0fája, és kérlek cenzúrázz!!)

A lány, mint később kiderült, nem ölte meg az állatot, sőt, mintha mi sem történt volna, az felállt és távozott. Jó hír volt számára, hogy a vámpírok feltámadásuk után, fogalma nem volt, hogy hívják náluk szép szóval az átváltozást, azt tudta, hogy élőholtak. Szóval a feltámadásuk után megőriznek valamennyit az emberségükből. Bízott benne, hogy a lány szárazra szívja az állatot, de nem így történt. De vajon akkor nem tudta, hogy ahhoz, hogy Ita jóllakjon, ahhoz bizony az állatnak az életét is adnia kell? Ez a szadizmus valahogy élvezettel töltötte el Itát, úgy érezte, emiatt ők felsőbbrendűnek, hiszen nem kínozzák a prédát, hogy az később újabb adag vért termeljen nekik.
Úgy gondolta, a vámpírok, akit nem ölnek meg, az ő szemükben csak fejős tehén.
Közelebbről látta, hogy a lány szája nem is lett véres, biztos csak odaképzelte magának.
-"Végeztem." mondta Cecilia.
-"Örülök neki... egészségedre." Felelte Ita.
A lány mintha egy kérdést várt volna. Ita fejében ezer, meg ezer kérdés tolongott, amiből egyet sem akart feltenni neki. A lány úgy gondolhatta volna, hogy faggatni akarná, és a bonyolult kérdések és a rájuk várt bonyolult válaszoktól csak megfájdult volna szegény feje. Így jobb híján egy egyszerű, hétköznapi kérdést tett fel:
-"Mióta élsz itt?"

Komolyan, ez a nyers valami Itából árad? Hogy lehet ilyen... ilyen izé? Végül is teljesen mindegy.
-Arra volt, elhiheted.-mosolyogtam ravaszul, még egyszer elnéztem a szarvas után, majd vissza fordultam Ita kérdésére.
-Nem rég érkeztem, mondhatni új vagyok.-magyaráztam csendesen, míg kerestem egy nagy fát, aminek neki dőlhettem. Onnan vettem szemügyre a fiút.
-Tudod, mi történik, ha megharap egy vámpír?-kérdeztem, miközben megdörzsöltem a halántékom, kicsit fájt valami gondom lesz, az biztos. Áh fránya nyavaja.
-Tudod mit sétáljunk vissza, kezdek elfáradni.-nyomtam el egy ásítást, majd talpra álltam újra, és elindultam.

A lány nekidőlt egy fának, majd el is jött tőle, és inkább visszaindult a város fele. Ő is feltett egy érdekes kérdést.
-"Gondolom az történik olyankor, hogy valahol belémharap és pedig leszakítok róla egy olyan testrészt ami nem nő vissza egyhamar, eltaláltam?"
"Jobb lenne már haza sietni" gondolta, de a lányt most nem hagyhatja faképnél, mint tegnap, eddig nem volt csapda, ez jó, de nem akarja hosszabbra húzni a dolgot, mert mostmár bármikor lehet.

-Attól függ milyen alakban vagy, olyanban maradsz, ha pedig egy vérfarkas harap meg egy vámpírt akkor elveszítjük a képességünket. Na de ne nézz rám úgy, mint aki támadni készül. Most ettem.-mondtam kissé mérgesen, mert majdnem az arcára volt, írva, hogy megenném.
-Na húzzunk haza.-mosolyogtam, gondolatban elkönyveltem, hogy egész jófej Ita, de neki ezt nem kell tudni.

//Nyugati lakónegyed/Cecilia Cara lakása//

Ita tudta, hogy furcsán nézi, két okból is. Cecilia szóvá tette, a másik pedig, hogy okoskodott neki, ő, akiből azt sem lehet kinézni, hogy elvégezte a középiskolát.
Majd a lány amilyen gyorsan jött, pont nem olyan gyorsan tűnt el. A búcsúzása meg nem volt annyira udvarias, mint a köszönése.
Ita tudta, hogy neki még korai a hazaindulás. Neki még egy modernebb járművet kell magának néznie, mert a gyaloglás ma már nem divat.

/Mystic shadow-i autószalon / Belül/